Régóta baktatsz az éjszakában, és kelet felé pillantva várod az első napsugarakat? A kép valahol gyönyörű, csak maga a helyzet kevésbé felemelő.

Aki azt mondja, hogy örök fényben él, kamuzik. A földbolygó ugyanis nem véletlenül lett úgy összedobva, hogy ilyen sűrűn váltogassa egymást a nappal meg az éjszaka. Igen, belül létezhet örök fény, és jó is erre törekedni – csak hát a mindennapok valóságában leég a gyertya, kiég a villanykörte, a szolárlámpa pedig egy borús nap után eleve szabadságra megy. Ami nem baj, hiszen a testünk nem sokáig bírná az állandó fényáradatot: aludni sötétben a legjobb, tehát kell a sötétség az egyensúlyhoz.

Végtelenül egyforma. | Fotó: vice.com

Végtelenül egyforma. | Fotó: vice.com

Én fizikai értelemben jóban vagyok a sötétséggel. Szeretem a Holdat, a csillagokat, az éjszakai kreativitást meg ilyenek. Kiskoromban sem emlékszem, hogy különösebben ordítottam volna félelmemben, mert hát minek stresszeljem magam, ha a világ talán legkiszámíthatóbb törvényszerűsége szerint úgyis nemsokára jön a reggel? Igen ám, de később rá kellett eszmélnem, hogy a lélek éjszakája néhány röpke óránál hosszabb is lehet.

Akadnak napokig, hetekig, hónapokig vagy akár évekig tartó helyzetek, amikor már nincs több gyertya, az utolsó energiatakarékos izzó is feladta, és ott pislog az ember a sötétben, hogy akkor most ugyan mi a franc van.

Én rontottam el valamit? Miattam áll, aminek elvileg muszáj lenne forogni? És úgy egyáltalán, mit tudok csinálni?

A válasz mindig egyéntől és helyzettől függ. Nem is a válasz a legfontosabb egyébként, hanem a megélés. Van, akinek az a legnagyobb sorscsapás, ha sejti, hogy tudatos döntéssel állította meg a saját kis naprendszerét. Más pedig attól a diagnózistól képes a leginkább frászt kapni, hogy „minden a nagykönyvben megírtak szerint halad, úgyhogy csak várnod kell, mucika!” Én az utóbbiak közé tartozva már kapisgálom, hogy valójában nincs is két tábor.

Valamilyen tudatszinten mindenki önként választja a sötétséget, és akkor áll módjában azt választani, ha úgy szerepel a nagykönyvben.

A lélek éjszakájában az a szar, hogy odakint hiába süt hét ágra a nap. Nem depressziót értek alatta – bár következményképpen az is előfordulhat –, „csupán” egy olyan élethelyzetet, ami valamilyen szempontból nem kívánatos, és ellentétben áll az igaz vágyakkal.

Aki például mindig is balerina szeretett volna lenni, de húsz éve tolja mérlegképes könyvelőként, miközben óránként felteszi magának a kérdést, hogy „mit keresek én itt?”, folyamatosan a lélek éjszakájában leledzik. A fizetése jelenti a gyertyát, a külvilág elvárásai a reflektort, így végig nappalt hazudhat magának, és látszólag semmi gond. Ugyanerre a mintára működhet egy kihűlt vagy sosevolt párkapcsolat, illetve bármilyen szitu, ahol a külső valóság ellentétben áll a belső hívással.

Néha önszabotázs áll a háttérben. Néha annyi, hogy mindennek megvan a maga ideje. Néha csak a történet többi szereplőjét kell megvárni, hogy pirkadatra támadjon igénye. Néha mindez egyszerre.

Amikor már az utolsó gyertya is leégett, csak a puszta hit marad, hogy egyszer eljön a reggel.

És ez jól van így, mert pont a hajnal előtti utolsó, legsötétebb percek adnak az első napsugaraknak akkora értéket.


Még több cikk: