Te tudod, hogy seggen csúszol vagy futsz

Az a fixa ideám, hogy fejben és szívben felülírható a fizikai valóság. Ki is próbáltam egy hülye kísérlettel, amit a kockázatok és mellékhatások miatt nem ajánlanék senkinek.

Én abban hiszek, hogy amit látni, hallani, tapintani, szagolni és ízlelni lehet, csupán néhány százaléka egy nagyobb egésznek. Öt százaléka talán, vagy még annyi sem. Persze, ettől még nem kell lebecsülni az érzékszervekkel megtapasztalható dolgokat, mert fantasztikusak. Nyugodtan beléjük lehet feledkezni, bár erről most eszembe jutott a Frei dosszié Gálvölgyi showban prezentált változata, amikor egy tulipáncsokor nagytotáljával hangzott el vérkomolyan, hogy „a virág, és ami mögötte van”.

Nyilván nem mindig kell a virág mögé nézni, noha pont annak annyiféle jelentése akad, hogy néha azért nem árt, na. Más kérdés, hogy néha jólesik csak ennyit megállapítani: szép, oszt’ kész. A növények amúgy tökéletesek a láthatatlan világ hatalmával való kísérletezésre. Ott van például a klasszikus babcsírás kísérlet: csíráztass ki két babszemet úgy, hogy az egyik felé pozitív gondolatokat és érzéseket sugárzol, a másiknak pedig csak közöny jut esetleg opcionálisan kurvaanyázod.

Én ezt a babozást nem csináltam meg. Nem vonz, hogy csak úgy, a poén kedvéért hatással legyek valami – vagy valaki – másra. Általában saját magammal szoktam ilyen meccseket lejátszani, mert úgy tapasztaltam, hogy ha én változom, akkor a környezetem is változik. Ha átlépek egy korlátot magamban, akkor a körülöttem lévők is úgy élik meg, mintha sose lett volna. Csak az a szívás, hogy ennek a fordítottja szintén igaz, és a semmiből is tákolhatok két másodperc alatt mentális nagy falat, amit aztán lebontani tényleg nagy falat.

Erre vagy arra?
Erre vagy arra?

A mostani kísérletre nem készültem tudatosan. Az időjárás rakta elém, mégpedig ónos eső formájában. Három és féléves futópályafutásom alatt nem volt olyan alkalom, hogy bármilyen külső körülmény megakadályozott volna a szabadtéri mókában, szóval plusz harmincnyolctól mínusz tizenkettőig már mindennel találkoztam. De ilyennel még nem, hogy minden pingvintotyogásban megtett lépést esetlen szörfmozdulat követ. Szerda este tízkor, már az ajtóban majdnem hatalmasat taknyolva eszembe jutott, hogy igen, most jött el az az alkalom, amikor a saját jól felfogott érdekemben fel kell adnom.

Csak aztán megszólalt bennem valami, hogy állhat-e a saját érdekemben feladni bármit is, amit a lelkem mélyén nem szeretnék feladni.

Hogy valóban vissza kell-e evickélnem az otthon melegébe, miközben futni vágyik a lelkem. Ezen töprengve nagyon lassan elindultam a kapu felé, aminek befagyott az alja, szóval nem lehetett kinyitni. Volt vele egy kétperces meccsem, mire izomból feltéptem – betudtam felsőtest bemelegítésnek. A kapuig vezető út egyébiránt kültéri lépcsőt is jelentett, amit máris extrém sportnak éreztem.

Az utcán még tanakodtam egy keveset, hogy valóban ennyire hülye vagyok-e.

Igenleges válasz birtokában eldöntöttem: legalább megnézem, mi van odalent. Úgy szoktam elindulni, hogy lefutok a hegyről, aztán a rakparton folytatom az összegyűjtött lendülettel. Hát most egyetlen sétalépéssel is leértem volna, csak kérdés, hogy végül melyik testrészemen. Szóval szépen learaszoltam egy keréknyomban, miközben átlag tíz másodpercenként befostam, mert nem pont oda került a lábam, ahova szántam.

Az éjszakai fényektől csillogó Duna mellé érve vettem egy mély lélegzetet, elindítottam a zenét, és tettem egy majdnem-futólépést.

Közben elképzeltem, hogy most is ugyanolyan a talaj, mint egyébként. Plusz a cipőm talpából aranyszínű jégcsákány-stoplik nőnek ki, amikkel egy gleccseren is fel tudnék pókemberezni. Sőt, a tripla biztonság kedvéért olyan tökéletes technikával fogok talajt, hogy ahova teszem a lábam, ott marad.

És akkor futottam.

Nem mondom, hogy ugyanolyan sebességgel, mint amikor hagyom kiürülni a fejemet, mert most nagyon is tele volt a vizualizált képekkel.

Pont vége lett az egyik számnak a fülemben, amikor elhúztam két csoszogó turista mellett. „Shit, she’s Russian!” – bökte oldalba az egyik a másikat, aztán éreztem, ahogy néznek utánam. Ekkor már vigyorogtam. Három egész harminchárom kilométer lett a vége, kétszer egy centit csúsztam. Alapesetben egyébként nekem egy centi csúszás is elég, hogy megjelenjen előttem a kép, amint remegve kapaszkodom, és a teljes olvadásig meg sem moccanok.

De minek kapaszkodni, amikor már úgyis ott van nálam a bármilyen lábbelire „felszerelhető” aranystopli?


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk:

 

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s