„Pista a szomszéd utcából biztos nem sorozatgyilkos, de az a setét képű Abdul mindig is gyanús volt!”

Szeretném leszögezni, hogy az „idegenekhez” való viszony nem politikai kérdés – bármennyire is annak tűnik.

Idétlen időkig el lehet szórakozni azzal, hogy kit engedjünk be, kit zavarjunk el, illetve az egyik oldalon állva bőszen hadonásszunk, amiért a másik a hülye. Nem elég, hogy a pirosak a kékekre mutogatnak, de még egymásra is, hiszen jól összevesznek rajta, mi a fészkes fenét kéne velük csinálni. Több szinten mérgez az ebből adódó feszültség.

Hé, te! | Fotó: Deviantart / aanders87

Hé, te! | Fotó: Deviantart / aanders87

Az idegenellenesség szerintem lélektani kérdés. Valamilyen szinten ott lapul minden emberben, csak vannak, akik egy idő után többé-kevésbé megválnak tőle. Vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy egy idő után mindenki megválik tőle, de ez olyan időtávlatban történik, amit halandó elmével nem kispálya feldolgozni.

A változásnak nem két perc és nem is két élet alatt kell végbemenni. Talán addig még hetvenszer egymás alá gyújtanak a pirosak és a kékek, mire leesik nekik, hogy a mez alatt egyek.

Ekkor szól közbe az elme, hogy Pistával még csak-csak egynek lehet lenni, mert mindig kedvesen köszön, így bizonyára jó ember. De azzal a setét képű Abdullal csak a hasonszőrű társai egyek, és az ő együk menjen a mi együnknél minél messzebb. A számok – és a szív – nyelvén ez már kettő.

Kétség lett az egységből.

Mindegy, hogy a másik Abdul, Paolo, Sidibe vagy Cseng – nem a mi egységünk része. Látszólag semmiképpen. Mint ahogy Abdulnak is mindegy, hogy Pista, Paolo vagy Sidibe csenget be, mert idegen.

Minden ember és minden nép cipeli a csomagját, ami a saját maga és az ősei által felhalmozott tapasztalatanyagból áll.

Ez a pakk akkor is benne lakik a tudattalanban, ha nem tudunk, vagy szándékosan nem veszünk tudomást róla. Kortünet például a női felmenő által megélt háborús erőszak, aminek eredményeképpen a lányunokának fogalma sincs, miért utálja az oroszokat, de Putyin láttán mindenféle politikai és esztétikai felhang nélkül is hányingere támad.

Ha egy csoportra sokan félelemmel gondolnak, akkor a tagjai valóban félelmetessé válnak.

Valahol mélyen mindenki találhat rá okot, hogy féljen a másiktól. Szörnyűnek tűnik az igazság, ám akkor már kevésbé, ha megnézzük a másik oldalát. Mert egyébként ez a polaritás, a szétszakítottság, a kettősség csodája: az érem két oldala, amit bárki észrevehet, ha akarja.

Jelen esetben olyan elképesztően meredek tény lapul a mérleg – kinek távolabbi, kinek közelebbi – serpenyőjében, amit szinte le se merek írni, mert itt és most, ebben a világban mintha nem lenne helye:

Valahol mélyen mindenki találhat rá okot, hogy szeresse a másikat.

Ezt a kapcsolódást hívták a leleményes bibliafordítók felebarátinak. Amikor nem ismerjük annyira a másikat, hogy a barátunk lenne, de annyit azért tudunk róla, hogy ember.

Ez pont elég lenne egyfajta kölcsönös elfogadáshoz, tisztelethez… Sőt, ha nagyon messzire akarnék menni, talán a békés együttéléshez is, amiben mindenki tudja és érzi a helyét.


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk: