A veronai busztragédia megmutatta, hogy a társadalom még mindig nem tud mit kezdeni a gyásszal – néhány közhely elpuffogtatását leszámítva.

Társadalomban élni azt jelenti, hogy az egymás mellett létezés kedvéért bizonyos szabályokat el kell fogadni.

Ez mára úgy-ahogy működik is, bár az önismeret egészen magas fokát követeli meg a határok kijelölése: hogy hol kezdődöm „én”, és hol végződnek a többiek. Eltelik néhány év, mire az ember nagyjából rájön, mi a sajátja és mi a másoké, s vele együtt rádöbben arra is, hogy a kettő néha összemosódik.

Kiengedni. | Fotó: aquariumgallery.co.uk

Kiengedni. | Fotó: aquariumgallery.co.uk

A szüleink, a tanáraink kezdenek el megtanítani arra, hogyan illik társadalomban élni, később pedig segítőket választunk, akik kalauzolnak minket az olykor ellentmondásos úton. Barátot, lelki vezetőt, mestert, terapeutát, pszichológust – mindegyik azt a célt szolgálja, hogy önmagunk magvát megtalálva békében tudjunk létezni a többiekből megpillantott magdarabkákkal.

De arról csak ritkán szólnak, hogy mit kéne kezdeni a halállal, a gyásszal. Baromira fosató tabutéma, amivel szembekerülve úgy pislogunk, mint pénztárosnak beállított elefánt a porcelánboltban.

Mindenkinek megvan a maga ideája arról, hogy mi a halál, és mi történik utána.

Még ha retteg belegondolni, akkor is. Sose felejtem el, hogy tizenhárom éves koromban az egyik osztálytársam milyen arccal közölte: szerinte „nincs semmi”, „egyszerűen kikapcsol az agy”. Ő tényleg úgy élt akkor, mintha a tetteinek nem lennének hosszabb távú következményei.

Persze, azóta már utolérhette olyan élmény, amiből talán sejti, hogy ez a mostani kicsi egy örökkévaló nagynak a része. De az sem baj, ha nem sejti – elvégre mindenki abban hisz, amiben az aktuális forgatókönyv szerint éppen hinnie kell a fejlődéshez.

A gyász hittől független aspektusa, hogy nem az elhunytat siratjuk, hanem azt az életfolytatást, amit mi képzeltünk el neki – vagy szerintünk elképzelt magának –, illetve a fizikai találkozás szintjén véget ért kapcsolatunkat, már ha volt olyan.

Ha nem volt személyes kapcsolat, akkor elképzeljük, mi lett volna, ha lett volna. Továbbá azt is elképzeljük ismeretlenek halálakor, hogy mi lett volna, ha egy hozzánk közel állóval történik ugyanez. Egyszerűen muszáj, mert csak így tudunk valóban osztozni a fájdalomban, másképp nem.

A gyász indulatokat hoz ki az emberből. A sors iránti harag szimpla anyázásban köszönhet vissza.

Erre pedig okot kell találni, így jön a klasszikus kérdés, hogy „nyuszika, van-e rajtad sapka”? Ha van, azért jár verés, ha nincs, akkor meg azért.

A magyar gyászkultúra egyébként különös forrongást idéz elő a felszín alatt, mert az eredendően magunkkal hozott vallásunk egészen másképpen bánt a halál témakörével és a halottakkal, mint a kereszténység, amit önként vállaltunk. De mindkettő szép; a dogmákat félretevő nyitott lélek támaszra tud bennük lelni.

Azért fontos ilyenkor félretenni a dogmákat, mert a gyászolásban – az én hitem szerint – nincs helye szabályoknak.

Vannak a folyamatnak bizonyos törvényszerűségei, amiket többé-kevésbé tényleg mindenkire lehet vonatkoztatni, de nem feltételezném, hogy a gyászoló embert különösebben érdekelné a jelenlegi fázisának sorszáma vagy ilyesmi.

Akinek fáj, azt meg lehet hallgatni, át lehet ölelni. Pénzt is lehet neki gyűjteni, csak nem árt belegondolni, hogy nem az önnyugtató pótcselekvések legegyszerűbbje-e az átutalással letudott lelkiismeret-simi. A gyászban röviden szólva mindent lehet – de ami szívből jön, azt érdemes.

Mert a szív kerül majd egyszer arra a bizonyos mérlegre, aminek a másik serpenyőjében nem mások véleménye lesz.


Még több cikk: