A tükörjég baromira ijesztő, mert kiveszi az irányítást a kezedből. Kőkeményen lehozza a mindennapok valóságába, hogy nem feltétlenül az van, amit akarsz.

Én már csak tudom, hiszen csúszásfóbiával indultam. Gyerekfejjel eszembe se jutott befagyott pocsolyákon „sikókázni”, soha nem vágytam korcsolyázni, az első síelésem pedig úgy nézett ki – immáron felnőttként –, hogy tíz centi haladás után kétségbeesetten elkezdtem vinnyogni.

Zsigeri félelem munkált bennem, amire a külvilág is rákontrázott ezerrel, hiszen olyan országban élek, ahol a holnapra ónos esőt jósoló időjárás-jelentés hallatán már ma törik a kocsi, a láb, meg minden.

Sok szerencsét :P

Sok szerencsét :P

Aztán persze megtaláltam magamban, mi a rettegés gyökere. Nyilván minden lépésnél arra számítok, hogy oda kerül a lábam, ahová teszem, és ott is marad addig, amíg el nem veszem. Ez egy tök reális elvárás, ami többnyire teljesül is. De mi van, ha mégsem? Hogyan reagálok rá, mi játszódik le bennem?

És tegnapelőtt, amikor éppen egy végeláthatatlanul felfagyott járdaszakaszra pislogtam, eszembe jutott a nemrég bevillanó kőkemény mondat:

„Az a te bajod, Alexa, hogy még mindig irányítani akarsz!

Két választásom volt. Az egyik, hogy visszafordulok. A másik pedig, hogy továbbmegyek a veszélyes úton. Sétáltam csupán, ami garantálta a szabad döntés jogát.

Visszafordulásra a tökéletesen járható aszfalt csábított; továbbmenésre pedig az, hogy én még soha nem csináltam ilyet csak úgy. Próbaképpen rátettem az egyik lábamat a tükörjégre, hátha nem is csúszik annyira. Csúszott.

Behunyt szemmel vettem hát egy mély lélegzetet, és két karomat kissé oldalra tartva elindultam előre.

Gondoltam, hogy a kanyar után biztos enyhül a terep, addig meg talán nem ülök seggre. Hamar rájöttem, hogy a mérnöki pontosságú mozdulattervezésnek semmi értelme, mert minél inkább irányítani akarok, a meglepetés annál jobban kizökkent. Ráadásul minél inkább el akarom kerülni a megijedést, annál jobban félek.

Azon a járdán minden gondosan kiagyalt stratégia jelentőségét veszítette, hiszen pont a legkevésbé csúszósnak látszó részek voltak a legcsúszósabbak, a leggonoszabbnak tűnők pedig a legártatlanabbak. Alig volt gyalogosforgalom ilyen időben, ám a szitkozódva eltaknyoló kevesek sem könnyítettek a helyzetemen.

Tízpercnyi óvatos pingvincsoszogást követően ráeszméltem, hogy az első kanyaron már jócskán túl vagyok, mégsem enyhültek a körülmények. Ami azt jelentette, hogy vagy visszaevickélek ugyanannyit, amennyit jöttem, vagy bizonytalan távon folytatom a kihívást előre.

De akkor már nem is volt olyan rossz az egész. Sőt, néhány húbazmeg-pillanatot leszámítva elkezdtem élvezni. Megtanultam bízni. Éreztem az egyensúlyomat.

Éreztem, hogy akkor is meg vagyok tartva, ha nem akarom mindenáron megtartani magamat.

Ettől aztán olyan biztonságtudatom lett a tükörjégen, hogy már nem totyogtam, hanem lassan és derűsen mendegéltem.

Szemlátomást én voltam az egyetlen hülye, aki akkor a BAH-csomóponttól a Döbrentei térig gyalog ment. Két kilométer. A teljes séta töredéke, de ennyi esett belőle olyan járdára, amin első ránézésre megcsúszott a szemem. Szerencsére csak a sétatöredék esett olyan járdára, én nem.

Viszont nemsokára, amikor már nagy büszkén caplattam egy tiszta szakaszon hazafelé jövet, megbotlottam a saját lábamban miheztartás végett. Elkönyveltem stílszerű emlékeztetőnek, hogy igazából tükörjég nélkül sincs nálam az irányítás, csak könnyebb azt hinnem.


Kapcsolódó posztok


Még több cikk: