Ezt kaptuk a lánytól, akinek az utolsó nap is ajándék volt

„Minden nap ajándék” – írta akkor is, amikor már semmi mást nem volt ereje leírni.

Tavalyelőtt tavasszal interjúztam Marcsival. Velem egyidős mosolygós lány, töretlen optimizmussal. Megkapó őszinteséggel és részletességgel mesélt az útjáról. Arról az útról, ami talán nem is a mellrákos diagnózisnál kezdődött számára, hanem még akkor, amikor látta a nagymamáját, az édesanyját és a nagynénjét is elhervadni ugyanattól a kórtól. Az ő szavait idézve „tényként kezelte, hogy rákos lesz”, így nem érte váratlanul a kitapintott csomó.

Fény mindig van. | Fotó: theabundanceproject.com
Fény mindig van. | Fotó: theabundanceproject.com

Azon kevesek közé tartozott, akiknek megadatott, hogy egy picit előrelapozzanak a nagykönyvben. Mindig is érezte, min kell majd keresztülmennie. Úgy tekintett rá, mint egy kihívásra. Olyan méltósággal és alázattal viselte a sorsát, hogy csak na. Mindenkinek megvan a maga keresztje, és pont akkora, amekkorát elbír – ám el kell ismerni, hogy az emberek ennél jóval kisebb miatt is hajlamosak éjt nappallá téve sopánkodni.

Marcsi azért volt figyelemreméltó jelenség, mert az ő szavait hallva tényleg elhittem, hogy mindennek lehet örülni.

Hogy minden nap egy csoda, és mindig van miért hálásnak lenni. Ma már ott tartunk, hogy „boldogságtrénerektől” és „önbizalomedzőktől” várjuk a megszokott közhelydózist, amit belájkolhatunk a Fészbúkon, majd két perc múlva ugyanúgy felkúrjuk az agyunkat valami lényegtelen apróságon. Divat lett szarnak látni az életet, és néha látványosan rádöbbenni, hogy mégis jó.

Marcsi nem látványosan csinálta, amit csinált. Csak néha írt egy-egy blogbejegyzést a maroknyi közönségének arról, hogy mi történik vele épp. De ez pont elég volt hozzá, hogy az olvasói rádöbbenjenek: tudatos döntés eredménye, mit hogyan élnek meg. Elég nagy butaságnak tűnik például a busz lekésése miatt máris krónikus szerencsétlenségen siránkozni, miközben Vigyorbogyó, a Boldog rákos lány huszonnyolc sugárkezelés után is szerencsésnek tartja magát.

Azt szerettem Marcsiban a legjobban, hogy egy szemernyi sajnálat sem loholt a nyomában. Nem sajnálta magát, és nem sajnálta más. Lehetett vele örülni vagy aggódni az aktuális fejlemények miatt, de az aggodalom is olyan hamar lepergett róla, mintha csak vállat vont volna. Ha negatív a lelet, akkor ez van. Ha visszaesést mutat, akkor meg az van. Közben lehet félmaratont futni váltóban, esküvőt tartani, kutyázni… benne élni a mában. És amikor eljön az idő, hogy már egybefolynak a napok, akkor egyszerűen a mostban.

És amikor már levegő sincs – vagyis van, de a test már alig hajlandó elfogadni –, akkor is lehet hitelesen olyat írni, hogy „minden nap ajándék”.

Szerintem gyönyörű küldetés volt ezt az üzenetet átadni.


A beszélgetés:


Még több cikk:

4 Comments

  1. Úristen. Ez a blogja utolsó bejegyzésének utolsó mondata: “Nem egyszerű ez most, de szerintem ez volt megint a gödör alja és innen már csak kifelé vezet az út.” Borzongok.

    Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s