A lelked mélyén tudod, mi lenne a helyes lépés – de a hétszentségit neki, inkább csakazértis az ellenkező irányba mész.

Sokféle tényező alapján lehet döntést hozni. Az ember bonyolult szerkezet, így saját magát is csak egy hosszú út eredményeképpen ismerheti ki. Már amennyire, hiszen sem az egzakt tudomány, sem pedig másfajta tan nem tud róla hajszálpontos leírást adni.

Abban viszont a laborban ücsörgő kutató és a spirituális tanítómester is egyetért, hogy az embert javarészt a felszín alatti és a kiszámíthatóság fölötti erők működtetik. A legékesebb példa erre, hogy mi alapján hozunk döntést.

Így is lehet. | Fotó: Grumpy Cat

Így is lehet. | Fotó: Grumpy Cat

A pszichológia természetesen szépen el tudja vezetni a választ egy bizonyos pontig, amikor kénytelen lesz valamiféle általánosításra hagyatkozni. Ami tök jó dolog, meg néha hasznos is, csak hát ahol címkézés történik, ott óhatatlanul megjelenik a korlátok közé szorítás is.

Az ember pedig – a poláris világ díszpintyeként – egyszerre kedveli a biztonságot jelentő korlátokat és utálja a felcímkézést. Ettől az ellentmondástól feszülve viszont akkor is képes fejjel menni a falnak, ha az láthatóan masszív téglából készült, esetleg pont ott díszeleg egy fotocellás ajtó másfél méterrel odébb.

Én tévedhetetlen intuíciót kaptam ajándékba. Te is olyat kaptál egyébként, legfeljebb elástad magadban, vagy csak nem szoktál tudomást venni róla.

Ez az intuíció nem az észérvek szüleménye, de nem is az érzelmek sugallata. Egyszerűen csak van. Mondandója éppúgy fájhat a szívnek, mint a fejnek. De attól még megmondja. Nem hibáztatlak amúgy, ha te úgy döntöttél – nyilván dacból –, hogy inkább kussoljon.

Sokkal könnyebbnek tűnik külső navigációval hajózni az élet tengerén, mint egy megfoghatatlan belső erőnek engedelmeskedve elhinni, hogy voltaképpen kincses sziget, amit a toronyban ülő Béla radarja jéghegynek mér. Vagy fordítva.

Dacdöntés akkor van, amikor a benned motoszkáló bizonyosságot elküldöd a francba.

Csakazértis, mert nehogy már neki legyen igaza! Elvégre felelősen gondolkodó embernek születtél sziklaszilárd alapokkal, akit nem holmi belső szikrák irányítanak. Olyannyira nem, hogy jólesne szembemenni velük, sárba tiporni őket, utána pedig diadalittasan kiabálni az emlékük felett, hogy „na, ugye!”

A baj csupán annyi, hogy dacdöntéssel nem lehet diadalra jutni.

Látszólagos győzelem lehetséges ugyan – főleg földi javakban mérve, például pénz, celeblét, ilyenek –, de valódi siker sohasem. Valódi alatt olyat értek, aminek örül a lélek. A dacdöntések vezetnek az olyan sorstragédiákhoz, amik kívülről úgy tűnnek, hogy valaki „jó dolgában veszett meg, pedig megvolt mindene”.

A boldogság receptje eszerint baromi egyszerűnek tűnik: „ne hozz dacdöntést”.

Igen ám, de még a tudatosság legmagasabb szintjein is megjelenik a kísértés.

Ha másért nem, legalább azért, mert a sorsunk szálai akaratlanul is összefonódnak, és a másik ember dacdöntésére elképesztően nehéz nem ugyanazzal reagálni. „Ha te úgy, akkor én így!” – hangzik a jelmondat, ami magként szórja szét a tömeges falnak- és jéghegynekmenés veszélyét. Tehát nemcsak a belső, gondolatok és érzelmek táplálta daccal kell megküzdeni, hanem a külső ráhatással is.

Ez nem mindig sikerül, így még szerencse, hogy rossz döntés nem létezik. A dacból hozott döntés se rossz, mert ad némi plusz tapasztalatot. Nem kötelező a legtisztább utat választani: léteznek dacdöntésre épülő, belső sugallatnak ellentmondó emberi kapcsolatok, életpályák, satöbbi. A maga módján mindegyik tanulságos bír lenni.

Csak hát sokkal lassabban megy a tanulás, ha a nagy könyvet minden bekezdés után falhoz vágod – ahelyett, hogy elfogadnád, amit mond.


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk: