Nem is volt rossz ez a 2016! Csak olyan, mint hetekig tartó cifrafosással guggolni a szibériai vadonban.

Igaz, hogy elég közel vonyítottak a farkasok, és néha befagyott az a bizonyos lyuk, de legalább megtörtént tisztulás, ráadásul egy kis immunerősítést is kaptunk. Összességében tiszta haszon.

A fűtéses-vízöblítéses mennyországban ugyanis sohasem erősödhettünk volna meg ennyire. Nem szembesülhettünk volna a zsigeri félelmeinkkel. Nem éreztük volna meg, hogy négyrétegű barackillatú papír nélkül ugyanúgy lezajlik a természet rendje, s a két bot mellett még valamicske hit is szükségeltetik a túléléshez.

Vágtam ilyen arcot. | Fotó: lostateminor.com

Vágtam ilyen arcot. | Fotó: lostateminor.com

Voltak pillanatok, amikor úgy tűnhetett, hogy a 2016-os év szelleme egy lepedővel letakarva rohangáló hülyegyerek, akinek az a mániája, hogy mindent elvesz. Tör, zúz, rombol, szétszed. Baltát hord magánál, buldózerrel jár-kel.

Én speciel haragudtam rá emiatt. A füstölgő romokra pislogva szívesen ráordítottam volna, hogy „ezeket is vigyed bazmeg, ne is lássam!”
De már nincs bennem harag, mert mielőtt elment, megsúgta, hogy miért csinálta.

„Százszor jobbat fogsz építeni, százszor jobb technikával” – kacsintott rám a lepedőre vágott szemnyíláson át.

Majdnem nekiláttam méltatlankodni, hogy ezt a bókot igazán megírhatta volna akár egy léleksimogató levélben is, fölösleges volt itt dózerolgatni. Csak aztán kapcsoltam, hogy a levelezés tényleg nem kecsegtet ilyen elsöprő hatékonysággal. Tényleg nem hatolhatnak ennyire a lelkem legmélyére a puszta szavak. A sorok közé rajzolt farkasok nem haraphatnak úgy a lemeztelenített seggembe, mint az igaziak.

A felismeréstől kezdve már nem lepedővel letakart hülyegyereknek képzeltem 2016 szellemét. Hanem inkább Armani szmokingba bújt maffiózónak, aki ügyesen lop, csal és huzigálja a mézesmadzagokat. „Nézd csak! Ez az, ami nem lehet a tiéd!” – röhögött az arcomba. Néha hittem neki, olyankor fájtam. Főleg azért, mert nemcsak pénzt, hanem bizalmat is elvitt magával.

„Enyém! Add vissza!” – visítottam. Ő meg csak röhögött a pofámba, hiszen tudta: ami valóban az enyém, azt nem veheti el soha.

Legfeljebb csak az alacsony szintű ragaszkodásaimat, azokat pedig jobb, ha meg is tartja. Sőt! Inkább önként átnyújtanám azt, ami még nálam maradt a műfajban.

De akinek szívesen adok, az már nem kizsákmányoló. Nem bűnöző, hiszen nem lop. Így a szemétkedő kölykös szellemkép után a dörzsölt gengszteres is megbukott. „Hát ki ez a 2016?” – kérdeztem magamtól.

Aztán láttam hamuvá égni azokat a berögződéseket és viselkedésformákat, amik akadályoztak a boldogulásban. Némelyik nehezen adta meg magát a lángoknak, így többször is meg kellett gyulladnia. Néha belemartak a húsomba a parazsak, ám mindvégig tudtam, hogy a végén majd kialszanak.

„Látod? Én a tisztítótűz voltam!” – írta a búcsúcetlire 2016.


Még több cikk: