Szókimondó köszönet a szüleimnek

Köszönöm nektek, hogy hozzátok bármikor hazamehetek. Hogy akkor is szerettek, amikor éppen hülye vagyok, és akkor is mellettem álltok, ha nem értetek velem egyet.

Köszönöm, hogy biztos alapokat kaptam tőletek. Miután annyi mindent összetanultam, végül is abból élek, amit magamba szívtam otthon az első években. A szavakból, amikkel mindketten jól bántok.

Én nem bántam velük mindig jól. Volt, hogy fegyvernek használtam őket – olykor pont ellenetek. Volt, hogy ebből hetedhét országra szóló tűzharc kerekedett. De a legrosszabb az volt, amikor egy ideig nem mondtuk ki őket, mert talán mindhárman féltünk, hogy akkor mi lesz.

Szeretve, féltve, vigyázva. | Fotó: 7-themes.com
Szeretve, féltve, vigyázva. | Fotó: 7-themes.com

Köszönöm, hogy egyetlen apró döntés se történt az életemben, amire úgy emlékszem vissza, hogy ti hoztátok meg helyettem. Egyetlen „mi lett volna, ha…” sem motoszkál bennem. A legnagyobb szívfájdalmat az okozta, hogy néhány hónap késéssel kaptam meg a hintalovat, amit kértem.

Ha korlátokat emeltetek körém, már tudom, hogy csak azért tettétek, mert védeni akartatok engem.

És annak vagy az lett a vége, hogy tényleg megmaradtam a védelem melegében, vagy kiléptem a korlátok mögül a nagy hidegbe, ahol megtapasztaltam, mit kell tennem önállóan a segg-befagyás ellen.

Köszönöm, hogy megadtatok nekem mindent – időt, energiát és áldozatot nem kímélve.

Sokáig azért viselkedtem mufurc módon, mert ezt nem volt könnyű elfogadnom, megemésztenem. Egyszerűbben ment volna a kamaszos lázadás, ha legalább néha szartok a fejemre, de sohasem tettétek. Így hát inkább az ellen kezdtem lázadni, hogy benne vagytok az életemben. Azt is kibírtuk, mint oly sok mindent.

Köszönöm, hogy már az elején felhagytatok vele, hogy járt útra tereljetek.

Tízévesen elhatároztam például, hogy szinte semmi más nem érdekel, csak az angol. Ami ráadásul nem is tantárgy, hanem különóra volt.

Hallottam ám a jogosan aggodalmaskodó konyhai susmust akkor, hogy a gyerek ilyen hozzáállással cipőfelsőrész-készítőnek se lesz jó. Saját gyártmányú lábbelivel tényleg nem szolgálhatok, de kaptok tiszteletpéldányt a műfordításaimból. (Azoknak is járna, akik kinevették anyát anno, amiért három nyelven szólt a gagyogó pulyájához.)

Köszönök minden egyes alkalmat, amikor észérvek mentén vagy érzelmi indíttatásból összecsaptunk.

Különösen azokat, amikből világégés volt. Belőlük tudtam meg, ki vagyok, mik a saját határaim, hol végződik a ti batyutok és hol kezdődik az enyém. Ezek a konfliktusok súgták meg, hogy a harmonikus kapcsolat tényleg olyan, mint a harmonika: a közeledés és a távolodás hol szomorkás, hol örömteli játéka. De akárhogy is, mindig kell a léleknek a dallam.

Szóval úgy cakompakk köszönök mindent, na. Igyekszem majd, hogy akkor is látsszon, amikor hazaérve azzal nyitok, hogy „cső, mi a kaja?”


Még több cikk:

 

 

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s