Már nem esik jól sportot űzni a káromkodásból

De azért beszartam, amikor megéreztem a változást a kommunikációmban.

Nem is olyan rég még az egyik kedvenc hobbim volt, hogy mondtam valami arcpirítót, majd figyeltem rá a reakciót. Jó móka egyébként, mindenkinek szeretettel ajánlom.

Főleg azoknak, akik tényleg elpirulnak. Azoknak is, akikből kijön tőle az önjelölt népnevelő, a botcsinálta nyelvművelő, vagy másfajta veszélyes állat. A káromkodás kiváló gyakorlat tud lenni a szókincsbővítésre és a komfortzóna tágítására.

Kevésbé szúr. | Fotó: xinature.com
Kevésbé szúr. | Fotó: xinature.com

Az emberek többségénél az a helyzet, hogy a fejükben sokkal több trágárság hangzik el, mint amennyit a szájukon kiejtenek. Ugye ott a társadalmi nyomás, a szabályok, a kötöttségek.

A kiskamaszok is azért kezdik el kötőszónak használni a bazmeget, mert elvileg nem illik, nem szabad, nem lehet. Ha egy napig kötelező lenne nekik minden mondatba beépíteni, úgy elmenne tőle a kedvük, hogy ki sem ejtenék az első egyetemi vizsgaidőszakig.

Nekem szerencsére mindig megadatott az önkifejezés szabadsága.

Legfeljebb beírást kaptam érte, esetleg mérsékelten égő négyest magatartásból – egyik sem aggasztott. Ami pedig a munkát illeti… hát a szerkesztőségi eszmecsere sem a fentebb stílből szokott meríteni. Szóval semmilyen kellemetlenségem nem származott a nyers szóhasználatból.

Előfordult ugyan, hogy valaki jelezte a nemtetszését, de úgy voltam vele, hogy elmehet a picsába, mert nem kötelező velem társalogni. Egyfajta szűrő is volt ez az emberi kapcsolatok terén, amin nem ment át sem a túlzott konformitás, sem az álszentség.

Mi változott mégis, ha ilyen pompásan működött egész? Jó kérdés.

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy alig vannak a gondolataimban csúnyának bélyegezhető szavak. Tizedannyi sincs, mint amennyi a számat elhagyja.

A belül megfogalmazódó „ne már!”-ból valahol út közben lett „faszomat”. Pedig szentül hiszem, hogy hosszú évekig eleve az utóbbi kéredzkedett ki. De már nem. És amikor lesújtott rám a felismerés, tényleg megijedtem.

„Engem mindenki arról ismer, hogy megmondom a tutit! Rólam mindenki tudja, hogy így szoktam beszélni! Ilyen vagyok, ilyen a stílusom és kész!” – tiltakozott bennem valami. Legalábbis egy ideig. Az egész folyamat talán néhány hónap lehetett, ez a disszonáns rész pedig pár röpke hét benne. Kellett egy kis idő, mire megbarátkoztam a helyzettel.

Én a szívemből szóltam, amikor anno káromkodni kezdtem. És most is a szívemből szólok, amikor már ritkábban teszem.

Semmiféle tudatosság nincs benne. Nem szokott előállni olyan eset, hogy vigyáznék a számra, vagy írásnál éppen a kezemre – nekem abszurd lenne. Viszont az is idegenül cseng a saját fülemnek, ha fordított cenzúra gyanánt csakazértis beszúrok néhány keresetten keresetlen kifejezést a szövegembe.

Így hát mélyet sóhajtva elengedtem ezt részét az imidzsemnek. Most olyan furcsán könnyű nélküle.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk:

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s