Ünnepi fénybe öltöztek már az utcák, a plázák, az otthonok és az irodák. De a szívek még kevesen. Pedig az lenne a lényeg.

Sokáig kerestem, hogy mi az a varázslat, ami a karácsonyból kiveszett. Egyszer csak eltűnt a fenyőillatú mágikus köd, s az ajándékozás meg a kaja maradt helyette. Azok se rosszak éppenséggel; ám adni és kapni, enni és etetni az év bármely napján tud az ember.

Ráadásul az együtt töltött időhöz sem kell piros betűs indok – vagy ha mégis, akkor nem a fenyőillat fogja helyrehozni a helyrehoznivalót, hanem az őszinte szándék, méghozzá egy feltehetően kevésbé stresszes szürke hétköznapon.

Szívből, szívesen. [ Fotó: iranews.net

Szívből, szívesen. [ Fotó: iranews.net

Aztán hirtelen beugrott, hogy a karácsony akkor volt számomra a legvarázslatosabb, amikor még tiszta szívvel várt csodaként éltem meg minden áldott napot. Gyerekfejjel, mielőtt beleszólt a falakat emelő kamaszkor. Mielőtt lett volna egyáltalán szürke hétköznapom.

Amikor még hittem a csodákban, s értetlenül néztem mindenkire, aki földhözragadt állapotban leledzett. Amikor még tiszta szívből örültem annak, amim van, és eszembe se jutott bánkódni amiatt, amim nincsen. Ez a belső ragyogás állapota, amit magától értetődő természetességgel hagy maga mögött az ember.

Kívül nyugodtan villoghat a Csengőszó dallamára a hatszínű LED-es fényfüzér, ha odabent se fény, se csengőszó nincs.

Kirakjuk, mert illik. Nézegetjük, mert szép. De valami mégis hiányzik. Valamitől üresebb az egész, mint amilyennek jólesne lennie, s az emiatti lelkiismeret-furdalás még lejjebb taszít.

Facebookra posztolt adventi koszorúval meg karácsonyfával – a lájkszámok függvényében – lehet valamelyest kompenzálni, viszont az sem az igazi. Mert csak a belső ragyogás tudja igazivá tenni, ami gyerekként ajándék, később viszont meg kell érte egy picinykét dolgozni.

Ez a fajta munka egybeesik az adventi időszakkal. Ilyenkor ugyanis nemcsak Jézus születéséig számolunk vissza, hanem a fény születéséig is, azaz a téli napfordulóig is.

Az egyik legősibb tanítás szerint a kinti folyamatok tükrözik a bentieket, ergo a saját sötétségünk megtapasztalása után ekkor végre kilépünk a fényre.

Ahol ugyan ott az árnyékunk, és mindenhová követ minket, de a közelmúlt befelé fordulós időszakában már alaposan kiismertük, így nincs ellenünkre a helyzet.

A megváltást pedig ez felismerés hozza el ténylegesen.

Ennyi kell a messiás-léthez: megbocsátani saját magunknak, és ebből kiindulva mindenkinek. Ez általában nem egy fáklyásmenet.

Valamilyen szinten mindenki megéli, de a szabad akarat nevében bárki dönthet a megúszós stratégia mellett. Akár egy évben, akár egy egész életben. Akkor viszont tényleg csak a fényfüzér, az ajándék meg a kaja lehet az ünnep lényege. Kár érte.


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk: