Sokáig szerettem a kemény, káromkodós, saját magával is könyörtelen vadóc bőrébe bújni, aki aztán mindig asztalt borítva mondja meg a tutit. Ideje elfogadnom, hogy ez nem volt más, csak egy jó játék.

Nem színjáték, hiszen belőlem fakadt, valahonnan mélyről. Inkább biztonsági játéknak mondanám, ami kiváló féltudatos stratégiának bizonyult, mert megóvott egy csomó mindentől.

Az ilyen védelmi rendszerek megléte természetes, elvégre az ember eredendően meg akarja óvni a lelkét a külső hatásoktól, és kialakít magáról egy képet, ami lehetővé teszi ezt. A kérdés csak az, hogy mennyire azonosul a gondosan felvett páncéllal, és le tudja-e vetni, amikor vége a háborúnak.

Halak Vénusz, bizony. | Kép: Botticelli

Halak Vénusz, bizony. | Kép: Botticelli

Az én háborúm akkor kezdődött, amikor közösségbe kerültem. Háromévesen még kifejtettem nőnapkor, hogy nekem is jár ajándék, mert gyermeknő vagyok.

Aztán hónapok alatt megtanultam, hogy már az oviban is rohadt keménynek kell lenni – sokkal karcosabbnak a valódi énemnél. Az iskolában pláne, ahol már elsőben(!) szokás volt káromkodni. Kis- és pláne nagykamasz fejjel pedig aztán végképp illett sündisznónak lenni. Annyira élveztem a lázadást, hogy a kamaszkor eme részét kitoltam még vagy tíz évig.

Imádtam az embereket megbotránkoztatni.

Úgy éreztem, rájuk fért. Imádtam kiprovokálni, hogy velem aztán végképp ne merjenek baszakodni. Praktikusnak találtam, hogy ezzel mennyi sérülést és csalódást meg bírok úszni. A sünikre ugyanis senki sem szokott direkt rálépni.

Egy fikarcnyi gyengeséget – vagy éppen gyengédséget – sem óhajtottam mutatni.

Például évekig nem sírtam, és ügyes energia-átcsoportosítással megoldottam, hogy egyáltalán ne, vagy csak alig érezzek dolgokat.

Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek az életében adódik ilyen szakasz. És nem csak a nők körében divat, viszont ők azok, akiken végképp úgy áll, mint aktmodellen a mikulássapka. Ami lehet szezonálisan indokolt, de rögtön közröhej tárgyává válik vízkeresztkor.

A naptári napokhoz persze vajmi kevés köze van a folyamatnak – bár tényleg úgy érzem magam most ezüstvasárnap, mintha az önmagamhoz való visszatalálás adventi koszorúján gyújtogatnám a gyertyákat. Büszkeséggel tölt el, hogy már hármat.

Az elsőt akkor gyújtottam meg, amikor a Nővé válás szándékának első szikráját éreztem. A másodikat akkor, amikor elkezdtem megtenni az afelé vezető konkrét lépéseket. A harmadikat pedig akkor, amikor nyíltan felvállaltam mindezt, szóval most éppen.

Marha elegáns lenne azt mondani, hogy kizárólag a hatalmas felismerések motiváltak ebben. Csakhogy a hatalmas felismerések eredője az a fajta sündisznó-végzet, hogy ha pehelysúlyú állatkák nem tudnak bajt okozni, akkor majd jön és kivasal egy kocsi.

Ez nekem olyan kemény élethelyzeteket teremtett, amikor a lágyságon kívül semmi másnak nem volt értelme.

Verhettem volna a megszokott bazmegelős vehemenciával a tamtamot, de azzal csak arra lett volna jó, hogy a sorsszálak szőtte kivasalóautó hátramenetbe kapcsoljon.

És ekkor jöttem rá, hogy mekkora hatalma van a másik fajta erőnek.

A lágynak, a nőinek. A befogadónak, az átengedőnek. Amelyik nem borítja fel az asztalt, hanem leül mögé, és szívből tud mosolyogni. Amelyik már nem tűri a tüskés páncélt, mert tudja, hogy az önfelvállalásért cserébe minden eddiginél csillogóbb belső védelmet kap.


Még több cikk: