Ezért para tudatosságot erőltetni másokra

Milyen érzés lenne, ha valaki keresztül akarna ráncigálni egy hídon, amin eszed ágában sincs átmenni?

Voltam már ráncigáló és ráncigált fél is. Egyik szerepnek se tudtam őszinte mosollyal örülni. Mégis mindkettőbe sikerült többször belemászni. Mert az ember szeret segíteni és segítve lenni, akármennyire próbálja letagadni.

Csak hát a segíteni akarás határmezsgyéjének másik oldalán a szelíd – vagy nem szelíd – erőszak áll. Amivel jobb vigyázni, hiszen senkit sem érdemes olyan lelki vagy szellemi útra vinni, ahol nem akar lenni. (Nem véletlen, hogy ugyanennek a gesztusnak a fizikai megnyilvánulása bűncselekmény.)

„Látjátok? Ilyen egyszerű!”
„Látjátok? Ilyen egyszerű!”

Amikor engem ráncigáltak, úgy éreztem, hogy „oké, ez tényleg mond valamit, de békén hagyhatna már a dumájával, mert egy kicsit kattant”. Aztán ha nem hagyott békén, átkerült a nagyon kattant kategóriába, ami nagyjából olyan fokú elérhetetlenséggel jár nálam, hogy az illető előbb fog kávézgatni az egyébként szerintem nem kávézó dalai lámával. Ez önvédelmi mechanizmus. Mindenkiben megvan. Egy jól működő rendszer nyoma.

Nincs olyan kisiskolás, aki otthonosan érezné magát egy doktori disszertáció védésén – kivéve, ha kap egy vödör legót vagy ilyesmi. A tudatosságnak is megvannak a maga legói: olyan könyvek, filmek, mesélők és mesék, akik és amik segítenek a mindennapok alkímiáját a kétszer kettő szintjére egyszerűsíteni. Ez fantasztikus, csak hát el kell fogadni, hogy a kétszer kettő sokaknak bőven elég. Vagy egyelőre még annyi sem kell, mert nincs rá belső igény.

Akiben belső igény ébred a fejlődésre, úgyis megtalálja hozzá a lehetőségeket, az információkat, a partnereket.

Nem kell ráncigálni semerre, mert magától is megy. Lehet, hogy lassabban. Lehet, hogy látszólagos kitérőkkel. De mindenkinek megvan a maga ritmusa, amit ha nem tartunk tiszteletben, abból bizony baj lehet.

Nálam ez még gyenge pont, hogy hagyjam hülyének lenni az embereket. Csak aztán eszembe jut, hogy talán nem is olyan kevesekhez képest én úgyszintén hülye lehetek. Ráadásul itt úgy megy az okosodás, hogy a tízből tízes szintet elérve rádöbben a szerencsétlen: ez a skála legalább százig van, bakker.

Földi ruhába bújt nagybetűs Mester nincsen, de kisbetűs bárki lehet.

Aki már tényleg annyira veszettül profi, az nem jön le karmikus meccseket vívni erre a játszótérre. Ennélfogva senkinek a lába mellé nem célszerű odakuporodni, hogy a szavait vedelve átkússzunk azon a hídon, amelyiken inkább önszántunkból, a saját felismeréseink által vezérelve érdemes végigmenni.

Aki pedig lába mellé kuporodókat igényel, örökbe fogadhatna például tündéri kutyusokat ahelyett, hogy az emberek ráncigálásával saját magának is káoszt teremt. Irányt mutatni, tanítani, ismeretet átadni nagyszerű dolog, de sorsokba avatkozni és mások helyett döntést hozni már nem.

Én például simán megmondom bárkinek, hogy „figyelj, öregem, én itt és itt fogtam aranyhalat, de kívánni egyet sem fogok helyetted, mert te tudod, mire vágyik a szíved”.

Persze, ez a fajta megengedő bölcsesség is úgy ragadt rám, hogy néhány hónappal ezelőtt még gondolkodás – és kérdezés – nélkül megszakértettem egy-egy élet nagy összefüggéseit. Színtiszta segítő szándékból hajlamos voltam egymás után tizenötször jelezni egyre durvuló hangnemben, hogy „ez és ez a magatartásmintád szar, úgyhogy váltsál már irányt, mert különben nekirohansz a falnak”. Az illető nyilván nekirohant. Csak előtte még elküldött a francba, méltóképpen tükrözvén a saját reakciómat a hasonló ráncigálásra.

Szóval igen, meg kell engedni, hogy mindenki elkövesse a maga hibáit.

Amik nem is feltétlenül tekinthetőek hibának, sokkal inkább tanulságos tapasztalatnak. Előfordulhat, hogy valaki a másik története által lép magasabb tudatossági szintre, de olyan nincsen, hogy azért, mert feljebb lett téve. Ha nyújtja a kezét, és segítünk neki felkapaszkodni, az rendben van, hiszen részéről is adott a cselekvés, az áldozat, a szándék. Ha viszont nem nyújtja, csak álldogál a szartengernek tűnő dologban, akkor neki még ott kell maradnia – olyannyira, hogy ha erőnek erejével kimentik, hát majd szépen visszamászik.

Az a bizonyos híd is olyan. Nem egyirányú a forgalma, s mindig akadnak, akik a ráncigálást megelégelve visszabandukolnak a kiindulási pontra. Vagy rosszabb esetben annyira nem találják rajta a helyüket, és annyira nyomasztják őket az ott látottak, hogy inkább beleugranak a folyóba, hogy aztán talán kilométerekkel azelőtti kiindulópontról vágjanak neki megint az útnak.

Annak az útnak, amit sokféleképpen meg lehet tenni – de mások helyett semmiképp.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk:

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s