Üdv néked, eredeti hajszínem!

„Eddigi életem felében rejtegettelek. Tizennégy éve nem láttalak, el is felejtettelek. Most jött el az idő, hogy büszkén viseljelek.”

Nem tudom, mennyire gyakori, hogy valakinek az összes hajszínt megadja a természet – egymás után, szép sorban, gyerekfejjel. Sűrű fekete hajjal születtem, aztán voltam vöröske és szőkécske is, mire úgy öt-hatévesen stabil barna lettem. Nyolcadikos koromban láttam utoljára, hogy milyen.

Amikor alul kékbe, felül pirosba hajló tincsekkel mentem haza a középiskolai évnyitó előtti héten, anyukám kiakadt, hogy fog így suliba járni a csemetéje. Közöltem vele, hogy a párszáz méteres távolságra való tekintettel gyalog, amúgy meg senkinek a véleménye sem érdekel, hiszen a frizurám a magánügyem.

A sálam se rossz, tudom.
A sálam se rossz, tudom.

Nem tudom, mennyire gyakori, hogy valaki az összes hajszínt magán viseli – egyszerre, kamasz és felnőtt fejjel… csak éppen a sajátját nem. Én onnantól kezdve ezt csináltam, és nagyon elégedett voltam a helyzettel. Szerettem a hajamat, ráadásul a pirosas-kékes túlkapást követően már mesterfodrász kezei közé kerültem, így lehettem úgy vagány, hogy közben ízléstelen azért nem.

A felül vörös, alul fekete egyfajta alappá vált, amibe mindig vegyült violet, narancs vagy szőke – de leginkább mind, öt-hét szín egy időben.

Sosem volt kétszer ugyanolyan, és a növögetés-fakulás miatt tulajdonképpen kéthetente máshogy nézett ki. Mindig is imádtam, hogy a „milyen színű a hajad?” kérdésre csakis felsorolásos választ tudok adni. Az utóbbi három évben voltam a legszerelmesebb ebbe a változatosságba, amikor az árnyalatok mestere kitalálta nekem az elöl-jobbra szőkét. Ami egycentisre borotválva kezdődött, mert nehogy már királylányos legyen, baszki.

A tükörbe nézve mind én voltam. Önazonosnak éreztem, koronaként hordtam. Nekem természetes volt, hogy olyan, és ha nézték, akkor általában utólag esett le, mit néznek annyira.

Szóval boldogok voltunk mi: én meg a színeim, így sokan. Aztán egyszer csak beütött a krach.

Pontosabban nem egyszerre ütött be, inkább részletekben. Tavasz óta folyamatosan. Amikor is kívül az kezdett történni, hogy helyre került két dolog az arcomon, ami zavart – az egyik gyorsan, a másik lassan. Az egyik egy kis boszorkánybibircsók volt a szám fölött, a másik pedig a kusza, kiálló fogam. Az orvostudomány szerencsére nagyszerűen megoldja ezeket, amikor az ember lánya készen áll a változásra.

Igen ám, de a külső változás mindig egy belső folyamat része.

Oka, okozata, esetleg mindkettője. Nem formálódhat úgy a lélek, hogy az ne hagyna nyomot a testen, és ami megváltozik a testben, óhatatlanul megérinti a lelket. Az én belső folyamatom ebben az időszakban csupán annyi, hogy minden eddiginél tisztábban kezdtem látni saját magamat. Hogy mit miért csinálok vagy csináltam. Hogy mi a fejlődnivalóm, és mi az, amiben már egész jó vagyok. Meg hogy úgy egyáltalán milyen vagyok.

Hirtelen ráeszméltem, hogy a hajam magára vonja a figyelmet. Nem rám. Hanem magára.

Helyettem mond olyan dolgokat, amiket esetleg nem úgy szeretnék kimondani, és nem feltétlenül akkor; nem mindenkinek, nem mindig, nem mindenhol. Ez csak úgy félig megfogalmazódva motoszkált bennem még, amikor egy októberi portréfotózáson valahogy lelapítva a fülem mögé került a máskor előtérben pompázó hajam, így a tekintetemé meg a mosolyomé lett a főszerep – mint még soha.

És akkor tényleg rájöttem.

Már nem akarom elterelni a figyelmet. Nincs rá szükségem. Nem akarom szándékosan magamra vonni sem. Arra sincs szükségem.

Sőt, tulajdonképpen nincs szűkségem semmire, mert a ség sokkal jobban tetszik, az pedig többnyire az eredendően adott dolgokban rejlik. Úgyhogy kettőezertizenhat november huszonnyolcadikán délután háromnegyed egykor megláttam, hogy milyen az eredendően adott hajszínem. A lenövésből beazonosítva, natúr és jégbarnából kikeverve. Az elöl-jobbra szőkét megtartva, felül még egy kis szőkével. Fül alá hagyva, királylányosságtól nem menekülve.

A szőke sem idegen toll.
A szőke sem idegen toll.

Jelenleg annyi időt töltök a tükör előtt, hogy még Nárcisz királyfi is elismerően csettintene, mert nem vagyok hozzászokva, hogy saját magamat látom benne. Hogy már a tükörképem szemébe nézek először, és hogy annak is milyen kurva jó egyébként a színe, csak eddig nem vettem észre.

Kicsit még olyan egyébként, mintha meztelen volnék, hiszen látom és látni engedem, amit magam elől is rejtegettem eddig.

Ráadásul mintha fiatalabbnak tűnnék. Lágyabbnak, nyugodtabbnak, satöbbi. Már nem szeretnék kemény, dacos vagy úgy egyáltalán direkt valamilyen lenni.

Vagyok, aki vagyok – és kész.


Még több cikk:

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s