Hol marad a hálaadás, emberek?

Bocs, de a mínusz hetvenszázalékos fekete péntek előtt mintha díszelegne egy bizonyos csütörtök is, aminek sajnos nem sikerült az Atlanti-óceánt átúszni.

Azt a csütörtököt hálaadásnak nevezik, és látszólag az a lényege, hogy pulykát kell zabálni kifulladásig. Valójában viszont arról szólna, amit a neve sugall: hogy hálát adjunk mindenért, amink csak van. Nem véletlen, hogy a fekete péntektől kezdve a karácsonyi mikuláson át a szivecskés Valentin-napig szinte minden ilyesmi megtalálta hozzánk az utat, pont ez a hagyomány viszont ott maradt Észak-Amerikában.

Fejet hajtva. | Fotó: natureofbody.com
Fejet hajtva. | Fotó: natureofbody.com

Elvileg a magyaroknál is lenne hálaadás, csak nem tepsis pulykává fajzott el, hanem tűzijátékká. Augusztus huszadikán köszönnénk meg a természet ajándékait, és kérhetnénk áldást az új kenyérre, ha nem azzal lennénk elfoglalva, hogy bamba arccal meredjünk azokra a csalóka fényekre, amiket mi magunk lövöldözünk fel az égre. (Jött is már néhány jól időzített beintés vihar formájában az öregtől, ugye…)

A lényeg, hogy fogékonyak vagyunk mi mindenféle ünnepre, a hálaadás mégis az iskolai angolórák országismereti részének keretei között rekedt. Ott sem érdemel kettő percnél többet. Az Egyedül Államokban azonban nagy dolog, hiszen ez az üzenete:

„Köszönjük, hogy felépíthettük az országot, ahol élünk, és hogy idén is van mit ennünk.”

A két kulcsmomentum, a közös családi étkezés és a jótékonykodás is szép. (Bár a pulykákat szintén illene erről megkérdezni.) Mégis csak Kanadáig jutott el, aztán slussz-passz, ennyi. Hiába szerepel a Bibliában, kizárólag Észak-Amerikában lett belőle nagy buli. Máshol simán besuvasztották a „tizenkettő, egy tucat” ünnepek közé, amikről csak a műveltségi vetélkedők sokadik kérdésénél szokás firtatni, hogy tulajdonképpen mik is.

Én kissé kattant szerzet vagyok egyébként, mert szoktam hálaadást ünnepelni. Nem pulykával, nem fehér kenyérrel, és nem csupán évente egyszer. Hanem minden áldott nap. Nem tudom, pontosan mióta, de néhány éve biztosan. Igyekszem a tudatom felszínén tartani, mi mindenem van, mi mindent kaptam.

Ezt még sosem említettem senkinek, mert bizonyos szempontból tényleg tiszta őrület lehet, de megköszönök például minden ételt. Amíg a szüleimmel laktam, anya tutira elkönyvelte, hogy a „köszi, finom volt” csak afféle udvarias reflex tőlem a háromfogásos műremekeire. Pedig szívből jön, és egy almára is ugyanúgy elmondom – csak csendben.

Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek az életében adott egy rövidebb-hosszabb lista arról, amiért köszönetet mondhat(na).

Ám az európai kultúrában ez nehéz, mert sok nép megrekedt a dicső múltban, és a génjeibe kódolta, hogy „régen jobb volt, mint az, ami most van”. Ázsiában se könnyű, mert ott meg eredendően ciklikus az időszemlélet: „most van, de ha majd elviszi a cunami, akkor nem lesz”. Afrikában meg hát… „Most nincsen, de ha majd küldenek segélycsomagot, akkor lesz.” Az ausztráloknál nem tudom, mi van, de szerintem fürdőgatyában szarnak az egészre.

Valamennyi kontinens lakóinak szeretettel javasolnám, hogy ünnepeljék meg a hálaadást. Először „csak” a jelenbéli dolgokért (meg a legfrissebb Black Friday szerzeményekért), aztán jöhet a múlttal és a jövővel való kibékülés is. Nem ígérem, hogy mindig könnyű lesz – de azt igen, hogy biztosan megéri.


Még több cikk:

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s