Kényelmesnek tűnhet valaki más helyett dönteni és ítélni, mert addig sem a saját sorsunk kihívásaival kell szembenézni.

Másnak az életét élni nem „jó” vagy „rossz” dolog, hanem egy viselkedésforma, amire bizonyos szinten mindenki hajlamos. Csak nem mindegy, hogy milyen szint az a „bizonyos”. Akit szeretünk, annak a bőrébe könnyedén belehelyezkedünk. Mert meg akarjuk védeni, fel akarjuk nyitni a szemét, és legszívesebben beparancsolnánk egy aranykalitkába, ahol nem éri semmilyen ártó szándék. Ez valahol még szép is. A probléma csupán annyi, hogy mindez óhatatlanul a saját mércénk szerint történik.

Másé hülyén áll. | Fotó: wallpaperswide.com

Másé hülyén áll. | Fotó: wallpaperswide.com

Emberek vagyunk, így nem is történhet másként. Másnak a mércéjét nem tudjuk teljesen a magunkévá tenni, s nincs is rá szükség. Legfeljebb csak elfogadni – azt pedig szép hosszú folyamat megtanulni. Hiszen gyermekként arra szocializálódunk, hogy a vágyainknak semmi közük ne legyen a mindennapokhoz. Az óvoda és az iskola erről szól: az intézményesített Etalonról, ami megmondja nekünk, hogy mi a . Ráadásul nem szeretetből teszi, mint például a szüleink, de cserébe egy sima tanítási napon is jelentős karmát lehet ledolgozni.

A saját élet akkor kezdődik el, amikor megjön az első sugallat, hogy ezt vagy azt tűzön-vízen át meg kell valósítanunk. Mármint belülről jön, és nem a külvilágból – ahol látszólag helyettünk is mindenki mindent olyan jól tud. Ez a fajta ménkű már zsenge korban is beüthet, de valaki csak nyugdíjas fejjel hajlandó meghallani, merre terelgetné a szíve.

Akit mások terelgetnek, legfeljebb aranykolompos birka lehet. Akit a saját szíve, az viszont szabad ember.

Na, a fő kihívás az, hogy a külvilág néha túlkiabálja a sugallatokat.

Vagyis nekem volt olyan életszakasz, amikor mindig túlkiabálta, én meg úgy éreztem, hogy folyton szembe kell úsznom az árral. Aztán persze rájöttem, hogy rajtam múlik, milyen vízbe megyek be, és a saját májerségem bizonyításáért nem feltétlenül szükséges a Niagaránál dudorászva vízibiciklizni. De néha még így is jólesett.

A saját sugallatok viszont tényleg odavihetnek, ahol épp nem olyan fáintos, ezért egyazon önvédelmi reflex két oldalaként előfordulhat, hogy…

  • egy: inkább mások életével foglalkozunk, mert ott nem mi pedálozunk, csak a partról pofázunk,
  • kettő: pedálozás közben inkább azokra hallgatunk, akik nekünk pofáznak a partról.

Mindkét stratégiával gyönyörűen elkerülhetjük a vízesést, csak éppen kétszázzal száguldunk a Grand Canyon felé éjjel úgy, hogy hamarosan meglepi lesz belőle, mert Hortobágyot jelez a GPS.

Amióta ezt így sejtem, már igyekszem kizárólag akkor megszólalni a parton, ha direkt kérdeznek. És csak olyanokat engedek a saját partszakaszomra, akiknek hálásan megköszönöm az iránymutatást, de semmiképpen sem követem, ha saját magamat cáfolnám meg vele. Megtanultam nem félni a vízeséstől sem, és a saját tájékozódási képességemre hallgatni a gépi navigáció helyett.

Igen ám, csak ettől még messze nem lettem faszagyerek, mert újabb két probléma merült fel:

  • egy: alkalmanként fejjel megyek a falnak, a fotocellás ajtónak, satöbbi,
  • kettő: ettől még végig kell néznem, ahogy mások egymás életét élik.

Az elsőt megtanultam nem problémaként, hanem tanításként kezelni. Sőt: átmeneti szitkozódás után képes vagyok megdicsérni magamat, amikor sikerül levonnom a következtetést. A második pedig még a falnál is nagyobb fejtörést okoz, mert tudom ugyan, hogy hagyni kell, hadd játsszák le egymás között a felek, és nem tisztem megmenteni senkit sem – de végignézni így sem piskóta. Főleg abban a tudatban, hogy én is csak a partról pofázó önjelölt döntéshozó-helyettesek közé állnék be, ha nekiállnék magyarázni, mi a „jó” a másiknak.

Szóval okosan van kitalálva ez az életesdi. Szerintem akkor a legjobb, ha fenntartások nélkül merjük a sajátunkat élni, s egyúttal megadjuk a lehetőséget másoknak, hogy ne a miénket éljék.


„Little knowledge is dangerous, it’s my life.”

 


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk: