Egyik válladon kisangyal, a másikon pedig kisördög lébecol. A kérdés adott: „én melyik is vagyok?”

Lehet, hogy Jézus Krisztus és Teréz anya keverékének szeretnél tűnni. Lehet, hogy börtönben töltötted az eddigi életed felét, és már tervezed is a következő stiklit. Lehet, hogy bizonyos helyzetekben úgy érzed: te vagy a magasztos fény, máskor pedig beadod a derekadat az ördögnek – uccu neki, irány a sötétség!

Engem is sokáig foglalkoztatott, hogyan lehet jónak lenni, s ha jónak lenni tényleg annyira jó, akkor miért kell néha hülyepicsa üzemmódra váltani egy kis csínytevés. Ovisként próbáltam következetesen jó lenni, kiskamasz fejjel kizárólag rosszalkodni, később pedig többé-kevésbé tudatosan lavírozni.

Mert a mai társadalmi norma szerint az az egészséges, ha a jót meg a rosszat is kordában tartva „megneveli” magát az ember, és nem is foglalkozik a szélsőségekkel.

Mindkettő és egyik sem. | Fotó: Disney

Mindkettő és egyik sem. | Fotó: Disney

Kellett egy kis idő, mire rájöttem: a megnevelés helyett az elfogadás visz előre.

Az, ha leveszem a vállamról a kisangyalt meg a kisördögöt is, és alaposan megnézem őket a tenyeremben. Nagyon-nagyon alaposan. Hogy mit mondanak, hogyan mondják, mit akarnak, és hogyan akarják.

Miután ez megtörtént, nyilvánvalóvá vált: másmilyenek, mint amilyennek hittem őket. Igazából ugyanarra vágynak mindketten, ráadásul tök jó fejek. És nem az a céljuk, hogy kettészakítsanak, hanem hogy a dualitás mögött megsejtessék velem az egységet.

Hogy én nem az egyik vagy a másik vagyok, hanem mindkettő – sőt, még annál is sokkal több.

Eszembe jutottak élethelyzetek, amikor mintha azonosultam volna közülük eggyel. De utólag már világos, hogy sohasem azonosulhattam teljesen, mert mindkettő eredendően a részem, és nincs olyan helyzet vagy pillanat, amikor tényleg el tudnám küldeni a francba az egyiket. Küldhetem, csak nem megy el.

Még szerencse, mert ha átbillennék full angyalba, akkor igen hamar meg kéne pattannom a wifimentes szférába, két lábon járó ördögfajzatként pedig mehetnék politikusnak vagy vissza a médiába még vagy húsz életre való karmát csinálnék magamnak.

Szóval én arra jutottam, hogy mindkét minőségre – a lehúzóra és az emelőre is – szükség van ahhoz, hogy megtapasztaljam mindazt, ami a fejlődésemhez kell.

Lehet, hogy erre te beintesz, hogy lófaszt, mert maga vagy a megtestesült tökély, de akkor tedd fel magadnak a kérdést, hogy szerinted miért vagy még mindig itt? Vagy az is előfordulhat, hogy éppen végletesen rossznak látod magadat – ebben az esetben viszont már a felismerés is magában hordozza a jobbá válás igényét, még ha egyelőre nem is tettél érte semmit.

Ez az egység-kettősség amúgy a Bibliában is benne foglaltatik. Például a legelején, amikor pár nap alatt sikerül a szép poláris világot összedobni. Vagy ott van Tamás apostol története is, aki szuper tanítvány volt, de mégis megtapizta a mesterének sebét, mert fejbe kólintotta vasvillájával a kisördög, hogy ha a feltámadós sztori stimmelni fog, akkor talán nem igazi.

Mivel a nappalokat és az éjszakákat is szorgalmasan gyűrjük, illetve Tomi barátunk is szentté vált ahelyett, hogy kiesett volna a pikszisből, bátorkodom megállapítani, hogy a koncepció működik és élhető.

Csak attól tudsz félni, amit nem ismersz. A kisangyal és a kisördög is addig lehet veszélyes, amíg nem tűnik fel, hogy ugyanazon egység részei ők ketten.

Ez az egység pedig maga az ember – amikor már egy kicsit kívülről-felülről tudja szemlélni magát és a társait, így nincs kétségbeesve.


Még több cikk: