Szigorúan saját felelősségre olvasd, mert előfordulhat, hogy tíz perc múlva felmondasz.

A csapból is olyan tanácsok folynak, hogy így legyél sikeres, úgy meg gazdag. Vaskos könyvek születnek a témában, és sokan élnek abból, hogy igyekeznek irányt mutatni embertársaiknak. Igény mindig van, méghozzá hatalmas – hiszen a fél világ úgy érzi, „nincs a helyén”. Márpedig mindenki szeretne a helyén lenni. Lehetőleg a sajátján, nem pedig a másén. És elindulni a legnehezebb; ahhoz kell a legnagyobb löket, a legtöbb segítség.

De elég a rizsából, jöjjön az a bizonyos tipp! Ami akár azonnali áttörést is hozhat, vagy „csupán” elindít valamit a felszín alatt. Nem mondom, hogy én találtam ki, mert biztos egy csomó mindenkinek eszébe jutott, csak még pont nem hallottam másoktól. Most, hogy így belegondolok, nem is csoda, hogy nem forog közszájon. Mivel amit hoz, az nem rögtön maga az álommeló, hanem először többnyire tömény fájdalom. Viszont cserébe legalább hatékony.

A hétszázát! | Fotó: Csinibaba

A hétszázát! | Fotó: Csinibaba

Íme:

Csukd be a szemedet. Képzeld el, hogy ennek a bulinak vége, s lásd magad előtt a sírkövedet. Úgy, hogy semmi más nem szerepel a neved alatt, csak az, amivel a kenyeredet kerested.

Milyen érzés? Mi lenne, ha a mostani pozíciód lenne ott? És ha rossz, akkor mi volna helyette jó?

Aztán tudatosítsd, hogy nagyon is élsz: megint itt vagy a jelenben, és eljött ideje, hogy ne a külső elvárások meg a falszerűnek képzelt körülmények írják a forgatókönyvedet, hanem te.

Na, ha ezt szívvel-lélekkel megcsinálod, égszakadás-földindulás lehet belőle. Rájöhetsz például, hogy hiába tűnsz menőnek az Everything Zrt. Key Account Manager-i székében, vagy kapaszkodtál fel a ranglétrán egy piacvezető nagyvállalat döntéshozó csapatába, valójában szart se ér az egész, mert amit csinálsz, nem te vagy.

Tőlem megkérdezik néha, hogy nem vágyom-e „rendes állásra”. Alkalmazotti jogviszonnyal, kilenctől ötig tartó munkaidővel, saját íróasztallal. Erre azt szoktam mondani, hogy nem, mert az állás ugye állás, én pedig inkább a haladást részesítem előnyben. De semmi baj nincs azzal, ha valaki állni akar, mert úgy érzi jól magát, az az aktuális életfeladata, blabla. A lényeg, hogy önazonos legyen.

„A csehszlovák kísérleti adás tartalék bemondója vagyok” – mondta a Csinibaba című film Mancikája olyan átéléssel, amilyennel mindenkinek jó lenne a munkájáról beszélnie.

Nem az számít tehát, hogy mit csinálok én, mit csinálsz te, vagy mit csinál Mancika. Hanem hogy miként csináljuk azt. Milyen érzésekkel, milyen gondolatokkal. Tudunk-e anyagban és magasabb szinten is teremteni a munkánkkal? Vagy csak bevonszoljuk magunkat valahova reggel, hazaballagunk este, havonta egyszer pedig felmarkoljuk a pénzt, amiért mókuskerékké alacsonyítottuk az életünket?

Szóval ne félj visszaemlékezni arra a sírkőre! Már csak azért se, mert te döntöd el, mi legyen az alsó sorba vésve.



Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: