„Átalakítottam a házamat, hogy négy fiatal albérlő is lakhasson nálam. A tévé pedig este héttől reggel hétig megy a szobámban. Aludni se tudok, ha csend van.”

A fenti három mondatot egy ötven körüli férfi szájából hallottam egy telekocsis utazás alkalmával. Végig poénkodott és sztorizgatott, volt humora. Ezt is nevetve mondta. Én pedig mosolyogva csak annyit válaszoltam, hogy „hűha”. Akkor még nem tudtam pontosan, miért ütött szíven a monológja. Csak éreztem, hogy valami fáj neki. És emberek milliói élnek hasonló fájdalommal – ha nem is pont négy albérlő mellett – ugyanígy.

Inside the box. | Fotó: wallpaperswide.com

Inside the box. | Fotó: wallpaperswide.com

A magány elől sokféleképpen lehet menekülni. A mennyiségi szemléletű, illetve a „mindegy, csak legyen” típusú kapcsolatok bevállalása a leggyakoribb. De az olyan élethelyzetek megteremtése is toplistás, amikor sokan kell egy rakáson élni. Bár a „sok” fogalma relatív. Főleg nekem, mert én meg nagyon szeretem az egyet, az egyedüllétet – és csakis egységért esik jól lemondani róla, bármi másért eszembe se jutna.

Lehetne virágnyelven fogalmazni, de az egyedülléttől való félelem szerintem azt jelenti, hogy az életünkben vastagon el van baszva valami.

És emiatt nem jó saját magunkkal lenni. Nem jó tükörbe nézni. Inkább vagyunk másokkal, inkább őket nézzük. Amíg a fókusz békésen elvan kívül, elvileg nem kell törődni azzal, hogy mi rejtőzik belül. Nekem is volt ilyen életszakaszom, laza tizenöt évig simán eltartott. Nem szégyellnivaló, nincs vele semmi gond: egy lépcsőfok, ahová olykor még a tudatossággal élő felebarát is visszataknyol.

Mondjuk, én ilyen szempontból különös állatfaj voltam, mert kívülről akkor is magamnak valónak tűntem, amikor igazából magamnak valónak se tartottam magamat. Más nagy bulikra vágyik tizenéves korában, én pedig mindent megadtam volna azért, hogy napokig békén hagyjanak. Most már adott lenne a lehetőség a remeteségre, hiszen én döntöm el, mikor veszem fel a telefont és ki lépheti át a küszöbömet, de amióta jóban vagyok saját magammal, folyton keres valaki, mert állítólag jó társaság lettem a fene egye meg.

Aki nincs jóban saját magával, a hasonszőrűeket keresi kétségbeesetten. Aktívan vagy passzívan, de mindig kikutatja a figyelmének a tárgyát, nehogy véletlenül két perc üresjárat beficcenjen. Persze, óhatatlanul beficcen, és akkor jön az orbitális szopóroller. Azok a gondolatok és érzések, amikkel nem akart szembenézni, mert valamilyen oknál fogva kellemetlenek.

Az első lépés annak, aki ebből az állapotból lépni akar, hogy megismerkedik és kibékül a saját érzéseivel, gondolataival.

Nem mondom, van az a szitu, amikor egy plusz fürdőszoba kialakítása és négy albérlő befogadása ennél könnyebben abszolválható feladat. De csak addig van, amíg meg nem érkezik a felismerés, hogy az elfojtott, ki nem mondott, meg nem élt tudati és lelki tartalmak úgy visszacsapnak, hogy a fal adja a másikat.

Egy féltékenységét szégyenkezve elnyomó embernél például törvényszerű, hogy valaki zöld szemű szörnyes nagyjelenetet produkál az orra előtt. A saját szexualitásukat elrejtők ribancnak és kaszanovának látnak mindenkit, aki átall erényövet hordani. Az anyasebbel élők pedig lépten-nyomon olyan élettörténetekbe botlanak, hogy iksz ipszilon még nyugdíjas fejjel is azért csesz el mindent, mert tényleg megnyomorította a jó édes anyja.

Aki menekül az egyedülléttől, úgyis megkapja a rettegett impulzusokat kívülről. Aki meg nem menekül, az szépen elmeditálgat a kuckójában akkor is, ha a világ összedől.

De az egészben az a leggyönyörűbb, hogy mindenkinek joga van választani: közvetlenül vagy inkább négy albérlőn és egy tévén keresztül óhajt önmagával szembenézni.


Még több cikk: