Akik menekülnek önmaguk elől

„Átalakítottam a házamat, hogy négy fiatal albérlő is lakhasson nálam. A tévé pedig este héttől reggel hétig megy a szobámban. Aludni se tudok, ha csend van.”

A fenti három mondatot egy ötven körüli férfi szájából hallottam egy telekocsis utazás alkalmával. Végig poénkodott és sztorizgatott, volt humora. Ezt is nevetve mondta. Én pedig mosolyogva csak annyit válaszoltam, hogy „hűha”. Akkor még nem tudtam pontosan, miért ütött szíven a monológja. Csak éreztem, hogy valami fáj neki. És emberek milliói élnek hasonló fájdalommal – ha nem is pont négy albérlő mellett – ugyanígy.

Inside the box. | Fotó: wallpaperswide.com
Inside the box. | Fotó: wallpaperswide.com

A magány elől sokféleképpen lehet menekülni. A mennyiségi szemléletű, illetve a „mindegy, csak legyen” típusú kapcsolatok bevállalása a leggyakoribb. De az olyan élethelyzetek megteremtése is toplistás, amikor sokan kell egy rakáson élni. Bár a „sok” fogalma relatív. Főleg nekem, mert én meg nagyon szeretem az egyet, az egyedüllétet – és csakis egységért esik jól lemondani róla, bármi másért eszembe se jutna.

Lehetne virágnyelven fogalmazni, de az egyedülléttől való félelem szerintem azt jelenti, hogy az életünkben vastagon el van baszva valami.

És emiatt nem jó saját magunkkal lenni. Nem jó tükörbe nézni. Inkább vagyunk másokkal, inkább őket nézzük. Amíg a fókusz békésen elvan kívül, elvileg nem kell törődni azzal, hogy mi rejtőzik belül. Nekem is volt ilyen életszakaszom, laza tizenöt évig simán eltartott. Nem szégyellnivaló, nincs vele semmi gond: egy lépcsőfok, ahová olykor még a tudatossággal élő felebarát is visszataknyol.

Mondjuk, én ilyen szempontból különös állatfaj voltam, mert kívülről akkor is magamnak valónak tűntem, amikor igazából magamnak valónak se tartottam magamat. Más nagy bulikra vágyik tizenéves korában, én pedig mindent megadtam volna azért, hogy napokig békén hagyjanak. Most már adott lenne a lehetőség a remeteségre, hiszen én döntöm el, mikor veszem fel a telefont és ki lépheti át a küszöbömet, de amióta jóban vagyok saját magammal, folyton keres valaki, mert állítólag jó társaság lettem a fene egye meg.

Aki nincs jóban saját magával, a hasonszőrűeket keresi kétségbeesetten. Aktívan vagy passzívan, de mindig kikutatja a figyelmének a tárgyát, nehogy véletlenül két perc üresjárat beficcenjen. Persze, óhatatlanul beficcen, és akkor jön az orbitális szopóroller. Azok a gondolatok és érzések, amikkel nem akart szembenézni, mert valamilyen oknál fogva kellemetlenek.

Az első lépés annak, aki ebből az állapotból lépni akar, hogy megismerkedik és kibékül a saját érzéseivel, gondolataival.

Nem mondom, van az a szitu, amikor egy plusz fürdőszoba kialakítása és négy albérlő befogadása ennél könnyebben abszolválható feladat. De csak addig van, amíg meg nem érkezik a felismerés, hogy az elfojtott, ki nem mondott, meg nem élt tudati és lelki tartalmak úgy visszacsapnak, hogy a fal adja a másikat.

Egy féltékenységét szégyenkezve elnyomó embernél például törvényszerű, hogy valaki zöld szemű szörnyes nagyjelenetet produkál az orra előtt. A saját szexualitásukat elrejtők ribancnak és kaszanovának látnak mindenkit, aki átall erényövet hordani. Az anyasebbel élők pedig lépten-nyomon olyan élettörténetekbe botlanak, hogy iksz ipszilon még nyugdíjas fejjel is azért csesz el mindent, mert tényleg megnyomorította a jó édes anyja.

Aki menekül az egyedülléttől, úgyis megkapja a rettegett impulzusokat kívülről. Aki meg nem menekül, az szépen elmeditálgat a kuckójában akkor is, ha a világ összedől.

De az egészben az a leggyönyörűbb, hogy mindenkinek joga van választani: közvetlenül vagy inkább négy albérlőn és egy tévén keresztül óhajt önmagával szembenézni.


Még több cikk:

2 Comments

  1. Ajjaj, nagyon is ismerős a formula. Sajnos szüleim (elváltak) inkább “ló helyett a szamár” kapcsolatban vannak, csak ne kelljen egyedül lenniük. Anyámnál a TV mindig szól, de csak úgy, háttérzajként. Húgom, csak akkor alszik el, ha szól a TV.

    Nem vagyok jobb náluk, csak más, hisz nekem is meg vannak a saját hülyeségeim. De ilyen (és még sok más) tekintetben meglehetősen különbözöm tőlük, így hát magam sem értem, miért ne lehetne, akár csak egy rövid időre is egyedül lenni. Arra szoktam apellálni én is, hogy aki, nevezzük úgy, társaság vagy külső zaj függő, nem bír saját magával meglenni. Rengetegen vannak így, sajnos.

    Kicsit tovább göngyölítve a gondolatot, talán belőlük válnak ki azok is, akik a másik embert teszik felelősé a személyes boldogságukért.

    Elolvastam az angol cikket az anyasebről. Komolyan elgondolkodtatott és félelmetes, hogy miféle játszmát űz velünk a tudattalan.

    Kedvelés

    1. ne félj a tudattalantól, mert kb. 95%-ban az irányít! :D (most jól megnyugtattalak, mi?)

      jaj, hallod… meggyőződésem, hogy a tévé elterjedésében és népszerűségében ez a “magányoldó” funkció játssza az egyik főszerepet. kellene egy ilyen kutatás a passzív, háttérzaj jellegű tévézésről, hogy mennyi időt töltenek vele az emberek.

      maga a társaság-illúzió nem gond, hiszen az is hozzájárulhat a lelki egyensúlyhoz. a túl sok inger viszont szerintem igenis gond. oké, hogy különbözőek vagyunk, de az idegrendszer számára egyszerűen nem lehet egészséges ennyi mozgókép és zaj :(

      12 órányi tévé már elég csúnyán belenyúl az alvásciklusba, a sejtregenerációba, a hormonháztartásba… plusz nekem fájna a minőségi időtöltés hiánya.

      az mindenesetre tetszik, hogy neked sikerült ebből a mintából kiszakadni :)

      Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s