„Neki még nem mondtam, hogy munkahelyet váltok, és elköltözöm egy másik városba. Úgyis tudom, mit válaszolna…” – mesélte nekem az egyik barátnőjéről Cinci, aki már hozzászokott, hogy néha ítélkezve szeretik.

Amúgy mindenki hozzászokik, hogy ítélkezve szeretik. Ebből lesznek a kártyaszerűen kiosztott információk, hogy ennek ezt, annak meg azt lehet elmondani. Pedig hát a mindent elmondás lenne az igazi. A korlátok nélküli beavatás örömbe, bánatba – az összes nagy pillanatba. Csak az ugye nehéz, mert a másikat mindenki a saját szemüvegén keresztül nézi, cselekedeteit és döntéseit pedig óhatatlanul a tulajdon mércéje szerint méri.

A maga útja. | Fotó: Photos8.com

A maga útja. | Fotó: Photos8.com

Cinci napokon belül hazaköltözik. Mármint Budapestről vidékre, tehát az egyetemes etalon szerint különös irányban. És olyan munkát fog vállalni, amihez nem kell diploma. Pedig még a doktorit is elkezdte, de rengeteg magas szintű tanulnivaló helyett holmi végtelen bürokráciával kellett szembenéznie.
Azóta már érzi, mi az ő útja, s a mostani lehetőség oda vezet. Attól a bizonyos barátnőtől – és sok minden mástól – el.

Cinci egyébként a világ egyik legtisztességesebb hivatását szemelte ki magának huszonvégi fejjel. Komm-művszerv szakon végzett, jelentkezett légiutas-kísérőnek, dolgozott külkereskedelemben, ült sokat irodában, pakolt homokzsákokat egyenruhában. Nekem tök logikusnak tűnik a pályája, mert itt ezt, ott meg azt tanulta, így egyre közelebb került ahhoz, aki és ami lenni akar.

Kilenc éve ismerjük egymást, és bár a beszélgetéseink között olykor hónapok maradtak ki, mindig ugyanúgy tudtuk folytatni.

Azt szeretjük a legjobban a másikban, hogy egymás között bármit le lehet írni, ki lehet mondani.

Amit gondolunk, amit érzünk, amit cselekszünk – nem kell cenzúrázni. Nem fogalmazunk virágnyelven a kedvezőbb megítélés kedvéért. És ez nagy kincs.

Cinci amúgy főleg azért nem szólt még a másik barátnőjének a költözésről, mert a lány vélhetően nehezen fogadja majd, hogy akkor kevesebbet fognak találkozni. Erre annyit bírtam reagálni, hogy:

„én leszarom, mennyit tudunk találkozni, csak boldog legyél.”

Szerencsére feltalálták a fészbúkot, a telefont, a vonatot, a kocsit. Van itt hely, lehet nálam aludni. Semmi ellenérv nem merül fel bennem Cinci sorsdöntésére. Sőt örülök neki, hiszen amikor legutóbb láttam, már körbelengte a változás szele. Éreztem rajta, hogy nem jó neki a jelenlegi helyzet, de szívesen lépne – csak még kérdéses volt, merre.

Az élet magától megadja a választ a nyílt szívvel feltett kérdésekre. Mégpedig konkrét lehetőség formájában, hogy ha moccannál, akkor erre moccanj, nesze. Elég hülyén nézne ki a világ, ha mindenki ugyanabba az irányba moccanna hirtelen. Nem is tudom, hogy a magyarok Budapestre húznák-e a bőröndjüket, vagy rögtön Ferihegyre.

Pedig bőröndöt húzni sokfelé lehet. Cinci másik barátnője jól elvan a fővárosban, és feltételezi, hogy mások is ugyanígy vannak ezzel. Ő az adminisztratív munkát is kiválónak tartja, noha Cincinek nem a négy fal között ücsörgés a szíve csücske. Ettől még az ő barátságuk is jó és igazi – viszont másmilyen.

Körülöttem is akadnak olyanok, akik extrán szűrve kapják a húslevest, mert ezt vagy azt nem bírnák el. Vagy éppen elbírnák, csak magyarázkodnom kellene, aztán meg úgyse tudnák hova tenni, így csak időt és energiát pazarolnánk el.

A hardcore húsleveshez két plusz hozzávaló kell:

az egyik az ítélkezés nélküli figyelmes hallgatás, a másik pedig a másik sorsának tiszteletben tartása.

Amikor nem akarok önhatalmúlag beleavatkozni a dolgaiba, és nem várom el tőle, hogy úgy döntsön egy adott helyzetben, ahogy én döntenék helyette. Ennek alapkövetelménye, hogy a saját életemben meghúzzam a vonalat, mi az én cuccom, és mi a mások cucca.

Cinci cucca az, hogy mindjárt visszamegy Borsodba. Szeret ott lenni. Én speciel Lillafüredet leszámítva nem annyira szeretek, de kit érdekel? Nem nekem kell szeretni.

Szerintem a másik barátnőt is megnyugtatná egy hasonló felismerés.


Még több cikk: