Nem kell nagy médiatudományi fejtegetésekbe bocsátkozni az egyszavas válaszhoz – ami egyszerű ugyan, cserébe viszont egy kicsit megrázó.

Először is: nagy levegő, beszív, kifúj. Lehet érvelni így vagy úgy, de szerintem kőbe vésett tény, hogy…

a megszokás tart életben minden újságot, magazint és folyóiratot.

Nem az érdeklődés, nem az olvasás presztízsértéke, és nem is az, hogy „olyan jó megfogni, lapozgatni” meg ilyenek. A mai újság csupán azért létezik, mert tegnap is megjelent, és fura lenne egyik napról a másikra abbahagyni, ugye.

Nem ereszti. | Fotó: bestfunnychannel.blogspot.com

Nem ereszti. | Fotó: bestfunnychannel.blogspot.com

Itt van például a Népszabadság, aminek tényleg egyik napról a másikra lett vége. Annak a napilapnak nem az a fő „bűne”, hogy egy másfajta hatalom szócsöve volt régen. Hanem az, hogy már nem volt piacképes. Pénzbe került előállítani, hiszen a dolgozók kapták a fizetésüket, ráadásul a papír meg a nyomdafesték sincs ingyen – viszont nem nyújtott olyan értéket, hogy kellő rendszerességgel áldozzon rá a közönsége.

A hirdetési bevételekről adataim ugyan nincsenek, de azokról meg tudom, hogy egész szegmenseket tartanak hosszú évek óta lélegeztetőgépen.

A magazinok nagy részében ugyanis sokkal több a reklám, mint a szöveg. És ezek a reklámok milliókba kerülnek. Itt egy termékminta, ott egy kupon – gyakran már egyetlen busás szerződés is képes nyereségessé tenni az adott lapszámot.

Tehát paradox módon semmi sem történne, ha az olvasók ezekből egy árva példányt sem vásárolnának meg, mert a nagyobb kiadók úgysem a minimálisra csökkentett előfizetési díjakból élnek.

A hirdetők is csak azért keresik a nyomtatott megjelenéseket, mert megszokták őket – elvégre mérhetetlen, hogy milyen arányban élnek célba a reklámok, befolyásolják-e a fogyasztói magatartást, egyáltalán hatékonyak-e.

Azért hirdetnek ma, mert tegnap vagy a múlt hónapban is hirdettek, és ez nagyon érdekes.

A kiadók pedig nyilván belekapaszkodnak a lehetőségbe, hiszen aki online-ban is utazik, az már úgyis a végtelenségig aggatta az összes portálját mindenféle felugró, arrébbcsúszó, zenélő, villogó izével, s azon töri a fejét, hová bírna még bezsúfolni ilyeneket. Minőségi kontroll rég nincsen, hiszen minden nívós lap hajlandó lenne prémium kategóriába pozicionálni például egy macskaszarból készült csokoládét, akár szerkesztőségi tartalommal megtámogatva annak népszerűsítését.

Ez nem gáz. Ez piaci elv, aminek megvan a maga bája és humora, ha a helyén kezeli az ember. Miként az sem gáz, hogy a nyomtatott sajtót a megszokás tartja össze.

Az emberi alaptermészet következménye. Az igényé, hogy ami tegnap volt, az ma is legyen, mert a folytonosság egyfajta biztonságot jelent.

Ez máshol egyébként a nyomtatott sajtó kultúrájának csupán az egyik – ám igen fontos – pillére. Azokon a helyeken, ahol léteznek valódi politikai oldalak, elvek, értékrendszerek, és a régóta stabilan megférnek egymás mellett. Ahol a munkába menet kézben tartott napilap a külvilág felé felvállalt identitás része.

Magyarországon ilyen nincsen. Elvileg köztudott, hogy melyik újság milyenes, a Népszabadságot mégsem vásárolták a „baloldaliak”, mint ahogy a Magyar Nemzet sem fogy olyan példányszámban, ahogy azt a legutóbbi vagy azelőtti választások eredménye indokolta volna.

Ráadásul a piac kicsinysége miatt még a női magazinok sincsenek korosztály, iskolázottság vagy bármi egyéb szerint közönségre pozícionálva. Mindegyik mindenkihez akar szólni, így néhány jobb írástól eltekintve az összes nagyjából egyforma. Ha az egyik a következő lapszámtól kezdve megszűnne, akkor hű közönsége vállat vonva megvenné bármelyik másikat helyette.

Ezek olyan összefüggések, amikkel nem esik jól szembenézni – mégis minden szakmabeli ismeri őket. És nincs olyan kiadó, ahol ne készülnének arra az időre, amikor végleg leállnak a nyomdagépek.


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk: