A klotyóra is elkísérhetnek a motivációs trénerek

Valahányszor egy motivációs tréner szavaival találkozom, olyan érzésem támad, mintha egy vadidegen pomponnal hadonászva és megafonba ordibálva drukkolna nekem a sikeres mellékhelyiség-használathoz.

„Ez az, gyerünk, már rajzol a vége!” – harsogja túl a gondosan időzített tapsgépet, hogy aztán a megfelelő pillanatban ingóságait elhajítva ugorjon a nyakamba gratulációképpen.

Mert ugyebár közös a siker. Ő ébresztett rá, hogy ezt így lehet. Neki köszönhetem, hogy vettem a bátorságot az egészhez. Általa tudom, mire vagyok képes. Olyannyira osztozunk az élményben, hogy neki is muszáj kitörölnie a sajátját, mert a nagy szurkolás közepette becsúszott a Sport szelet.

Amúgy igaza van. | Fotó: alastairhumphreys.com
Amúgy igaza van. | Fotó: alastairhumphreys.com

Amúgy senki és semmi sem tiltja, hogy az ember ilyen segítséget vegyen igénybe. Akár a mindennapokban, akár a mellékhelyiségben. A százával hemzsegő motivációs trénereket a rájuk való hatalmas igény – plusz a pozitív üzenetek terjedését is felgyorsító internet – hívta életre. Nem baj, hogy vannak. Sőt az sem baj, hogy ennyire sokan.

Mindössze annyit kérdeznék halkan, hogy mikor veszítettük el annyira a saját, belülről fakadó motivációnkat, hogy Random Béláknak üdvrivalgunk, amiért emlékeztetnek a tulajdon mindenhatóságunkra?

Mert az ember szerintem mindenható. Kivétel nélkül mindegyik. Mindenre hat, ami vele történik. Akarva vagy akaratlanul, de megteszi. És ez nem pomponnal hadonászós szöveg, mert a hatás negatív is lehet. Akkor már érdemes tudatosan a pozitívra törekedni, nem?

Igen ám, csak ahhoz muszáj hinni. El kell hinni, hogy képes vagy rá, hogy célt fogsz érni. Ehhez először saját magadnak, azaz saját magadban kell hinni.

A társadalmi betegségként bevésődött álszerénység és önbizalomhiány révén pedig Random Béláéknak sokkal könnyebb elhinni, hogy valójában faszagyereknek születtél. Elvégre hogy nézne ki, ha mindenféle külső felhatalmazás nélkül állnál ezzel a tükör elé? Az egoizmus, nárcizmus, beképzeltség!

A motivációs trénerek lényegében arra esküdtek fel, hogy pofán dicsérnek, ha már saját magadtól megtagadod ezt. Még pénzt is hajlandó vagy adni érte, csak valakitől kapd meg.

Eljársz a Random Béla előadásokra, a polcodon ott sorakoznak a könyvei – ami remek, ha tisztában vagy vele, hogy ez a tudás eleve a tiéd, csak szíveskedtél róla megfeledkezni. Mint amikor a szemüvegedet keresve hirtelen megörülsz neki, hogy ott van a fejed tetején.

Rácsodálkozol a nyilvánvalóra, amit csak felszínre kellett hozni.

És jó esetben nem kezded el a társadat, a főnöködet vagy a szomszédodat okolni a pillanatnyi feledékenységedért. Egyszerűen csak hálás vagy Random Bélának, amiért a búbod felé bökött, hogy ott van, ni.

De erre rá is lehet függni. Mert egy idő után ellustul az ember, és nem is figyel a szemüvegére, ha mindig van, aki megkeresi. Egy idő után magától értetődővé válik a pomponos kíséret a vécén.

És az már baj, ha továbbra is a Random Béla jelentette szurkolói csapatra van szükség. Ha a külső motivációnak nem sikerül beépülnie a személyiségbe, ahol belsővé válik. Ha saját magad előtt továbbra is letagadod, mi mindent vagy képes elérni, Random Bélától viszont imádod hallani. Mert ha ő mondja, nem vagy önhitt.

Ami látszólag nem probléma, csak hát nem sokat ér, ha önmagad helyett Bélákban kezdesz hinni.


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk:

 

4 Comments

  1. Egyszer volt egy kisgyerek, akit ott bent úgy raktak össze, hogy Attila lett. Igen ám, de a környezet, ahol ő élt (még az egészen tág is) nem tudott arról, hogy az attilaság létezik, sőt ha találkozott vele olykor, ráfogta bármire (rossz nevelés stb.), de a saját jogán nem fogadta el létezőnek. Így aztán a gyerek Pista lett, olykor Móricka, de volt, aki Thomasnak hívta, de a vezetéknevén (Edison). Ez a valaki legalább valami hasonlóságot felismert, jól is esett Pistának (aki érezte, hogy nem Pista, de maga sem tudott vele mit kezdeni).
    Aztán eltelt sok év. Nempista Edison végig tisztában volt vele, hogy ő nem Pista, de internalizálta azt, hogy attilaság nincs, így gondolkodni sem tudott róla. (Ez így érthetetlen, de ennél jobban nem biztos, hogy sikerül elmondanom. Gondolj Micimackóra, és a lépcsőn közlekedésre azzal súlyosbítva, hogy Róbert Gida is a fején ugrálva lépcsőzik, tehát (külső) példa sincs.) Amikor aztán találkozott más Attilákkal, és végül megkapta a papírt, hogy ő is Attila, úgy érezte, hogy a létezés jogát kapta meg. Sajnos lehet, hogy későn.

    Kedvelés

    1. majdnem elmorzsoltam egy könnycseppet, de aztán beugrott, hogy életképes-e egyáltalán, akinek papír kell a létezéshez…? nem ezt hívják természetes szelekciónak alapjáraton?

      egyébként én is nempista sorsán osztoztam pulya koromban (az azonosulás révén jött a majdnem-könnycsepp), viszont úgy voltam vele, hogy akár bélának is hívhatnak, belül valahogy nem érint meg.

      Kedvelés

      1. Sok mindent hívnak természetes kiválasztódásnak, bár mi (európai társadalom) réges-régen elszakadtunk a legtöbb formájától. Azzal elég nehezen tudok mit kezdeni, ha egyeseket megmentünk, másokat meg nem, pedig megtehetnénk. Vagy kicsit kevésbé erősen, viszont sokkal általánosabban: egyeseket elfogadunk annak, amik, (sőt még meg is simogatjuk őket), másokat meg nem, pedig megtehetnénk.
        .
        Nem tudom, a te nempistaságodat mennyire tolerálta a családod. Az enyémet elég ambivalensen, azaz jött onnan is bőven támadás, de nem korrekt, egyenes módon, hanem beangolnázva, szépen logikusan levezetve, amivel nem is nagyon tudtam mit kezdeni, csak éreztem, hogy nem úgy van. Nálam sajnos a logika elég erős, ha érzek valamit, ami “nem logikus”, hajlamos vagyok figyelmen kívül hagyni, vagy legalábbis kevéssé komolyan venni. Ez nem hiszem, hogy életképességi kérdés. Amúgy is az életképesség eléggé környezetfüggő dolog, fizikai és lelki értelemben is. Pl. voltak, akik a Gulágon feladták lelki okokból, vákuumban 1000°C-on meg semmilyen földi élő nem életképes.
        .
        Az ember sajnos úgy van összerakva (legalábbis a legtöbb, és ez igen sokáig evolúciós előnyt jelentett!), hogy a szülejére, meg (kevésbé ugyan, de) a többi felnőttre automatikusan hallgat. Akkor is, ha azok szamárságot mondanak. (Ez vezet pl. a gyerekkori szexuális abúzusok alacsony felderítési hányadához, legalábbis ami a rövid időn belül történő felderítési rátát illeti. Ráparancsol a felnőtt, hogy kuss, a gyerek meg kussol. Nem azért, mert akar, vagy pláne, mert jó neki, hanem mert erre van programozva.) És nálam ez a hallgatok-a-felnőttekre képesség nem lett érintve, ebben – pechemre – nem voltam más, mint a többi.
        .
        (És mellesleg baromi szarul is esett, amit írtál, még ha annyira nem is érintett meg, mintha valami “belső” embertől jött volna.)

        Kedvelés

        1. pontosítás 1.: te, itt szerintem valami félreértés lehet. a történet első felénél még azt hittem, magadról írsz, de a másodiknál biztos lettem benne, hogy nem. pont a papír metafora miatt. ha mégis te vagy, akkor elképzelésem sincs, mit jelent. ezt fogjuk a szőke tincsekre, és légyszi magyarázd el!

          pontosítás 2.: volt olyan fázis, hogy majd’ beledöglöttem a nempistaságba, csak utána kialakult bennem az elfogadás az iránt, ha nem fogadnak el. és amikor ez hosszú évek múlva elérte a 100%-ot, hirtelenjében elfogytak a nem-elfogadók :)

          egyébként pont a családom fogadta el egyszerre a legkönnyebben és a legnehezebben: a szüleim is nempisták, akik a talán szerettek volna nekem “könnyebb” sorsot, de a lelkük mélyén mindig is örültek, hogy önmagam vagyok.

          (a kommented első bekezdését pedig nyomtatásban kéne osztogatni, asszem. minimum.)

          Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s