Valahányszor egy motivációs tréner szavaival találkozom, olyan érzésem támad, mintha egy vadidegen pomponnal hadonászva és megafonba ordibálva drukkolna nekem a sikeres mellékhelyiség-használathoz.

„Ez az, gyerünk, már rajzol a vége!” – harsogja túl a gondosan időzített tapsgépet, hogy aztán a megfelelő pillanatban ingóságait elhajítva ugorjon a nyakamba gratulációképpen.

Mert ugyebár közös a siker. Ő ébresztett rá, hogy ezt így lehet. Neki köszönhetem, hogy vettem a bátorságot az egészhez. Általa tudom, mire vagyok képes. Olyannyira osztozunk az élményben, hogy neki is muszáj kitörölnie a sajátját, mert a nagy szurkolás közepette becsúszott a Sport szelet.

Amúgy igaza van. | Fotó: alastairhumphreys.com

Amúgy igaza van. | Fotó: alastairhumphreys.com

Amúgy senki és semmi sem tiltja, hogy az ember ilyen segítséget vegyen igénybe. Akár a mindennapokban, akár a mellékhelyiségben. A százával hemzsegő motivációs trénereket a rájuk való hatalmas igény – plusz a pozitív üzenetek terjedését is felgyorsító internet – hívta életre. Nem baj, hogy vannak. Sőt az sem baj, hogy ennyire sokan.

Mindössze annyit kérdeznék halkan, hogy mikor veszítettük el annyira a saját, belülről fakadó motivációnkat, hogy Random Béláknak üdvrivalgunk, amiért emlékeztetnek a tulajdon mindenhatóságunkra?

Mert az ember szerintem mindenható. Kivétel nélkül mindegyik. Mindenre hat, ami vele történik. Akarva vagy akaratlanul, de megteszi. És ez nem pomponnal hadonászós szöveg, mert a hatás negatív is lehet. Akkor már érdemes tudatosan a pozitívra törekedni, nem?

Igen ám, csak ahhoz muszáj hinni. El kell hinni, hogy képes vagy rá, hogy célt fogsz érni. Ehhez először saját magadnak, azaz saját magadban kell hinni.

A társadalmi betegségként bevésődött álszerénység és önbizalomhiány révén pedig Random Béláéknak sokkal könnyebb elhinni, hogy valójában faszagyereknek születtél. Elvégre hogy nézne ki, ha mindenféle külső felhatalmazás nélkül állnál ezzel a tükör elé? Az egoizmus, nárcizmus, beképzeltség!

A motivációs trénerek lényegében arra esküdtek fel, hogy pofán dicsérnek, ha már saját magadtól megtagadod ezt. Még pénzt is hajlandó vagy adni érte, csak valakitől kapd meg.

Eljársz a Random Béla előadásokra, a polcodon ott sorakoznak a könyvei – ami remek, ha tisztában vagy vele, hogy ez a tudás eleve a tiéd, csak szíveskedtél róla megfeledkezni. Mint amikor a szemüvegedet keresve hirtelen megörülsz neki, hogy ott van a fejed tetején.

Rácsodálkozol a nyilvánvalóra, amit csak felszínre kellett hozni.

És jó esetben nem kezded el a társadat, a főnöködet vagy a szomszédodat okolni a pillanatnyi feledékenységedért. Egyszerűen csak hálás vagy Random Bélának, amiért a búbod felé bökött, hogy ott van, ni.

De erre rá is lehet függni. Mert egy idő után ellustul az ember, és nem is figyel a szemüvegére, ha mindig van, aki megkeresi. Egy idő után magától értetődővé válik a pomponos kíséret a vécén.

És az már baj, ha továbbra is a Random Béla jelentette szurkolói csapatra van szükség. Ha a külső motivációnak nem sikerül beépülnie a személyiségbe, ahol belsővé válik. Ha saját magad előtt továbbra is letagadod, mi mindent vagy képes elérni, Random Bélától viszont imádod hallani. Mert ha ő mondja, nem vagy önhitt.

Ami látszólag nem probléma, csak hát nem sokat ér, ha önmagad helyett Bélákban kezdesz hinni.


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk: