Néha jólesik egy kicsit másokon csámcsogni: hozzátenni egy keveset ahhoz, ami kézzelfogható, és kiszínezni azt, amin egyébként kevés lenne a látnivaló. Csak hát az ára is megvan a dolognak, bizony!

Nemrég hallottam egy tanmesét a pletykáról. Hogy a Tanítvány odaállt a Mester elé, s azt mondta neki: „kérlek, hadd vezekeljek méltóképp a lepcses számért!” Mire a Mester felcaplatott vele a hegy tetejére, ott megfogott egy paplant, és a lábuk előtt heverő városra rázta belőle az összes tollat. „Akkor szedd össze mindet, fiam!” – válaszolta.

Na, szóval ilyen az a fránya pletyka. A következménye szerteágazó és kiszámíthatatlan.

Kiből mi jön? | Fotó: tnwcdn.com

Kiből mi jön? | Fotó: tnwcdn.com

Ez most onnan jutott eszembe, hogy marha szofisztikált pletykarendszerbe botlottam a minap, amely megszégyeníti a különös kreativitással megírt venezuelai szappanoperákat. És megszégyenít embereket is, az a baj. Viszont a sors különös fintora, hogy a mondatok sohasem azt minősítik elsősorban, akiről szólnak: hanem azt, akinek a szájából elhangzanak.

Úgy is mondhatnám, hogy a pletykánál nincs hatékonyabb „instant karma”. Mást vágnál pofán, de az öklöd a tükrön csattan.

Mert elég nagy szembesülés látni a tollakat, amiket te szórtál szét, vagy csak felemeltél egyet, hogy arrébb vidd. Látni, ahogy beterítenek mindent és mindenkit. Hogy muszáj lesöpörnie magáról annak is, aki alig bírja megmozdítani a kezét. Hogy balesetek is történnek, mert a tollzuhatag annyi embert elvakít. És mindezek után oda kell libbenni a tükör elé, hogy „igen, én voltam”. Hogy te találtad ki, te adtad tovább, te mondtad vissza. A három szerep egy és ugyanaz.

Én egyébként azt vallom, hogy nem kell azokat a tollakat összeszedni. Hadd maradjanak, amíg el nem fújja őket a szél! Hadd szolgáljanak a tanmese kézzelfogható igazságaként! Hadd lássa mindenki, hogy ezek csupán tollak, nem pedig mázsás malomkövek, amiket nyögve lehet megmoccantani! És hadd lássa mindenki, hogy akinek a vállán ott ülnek a tollak, ettől még ugyanolyan ember maradt.

Ugyanolyan, de nem ugyanaz. Mert a pletyka formál és változtat.

Rombol és tanít egyszerre – attól függően, hogy alacsony vagy magas szinten történik a megélése.

Persze, én is hintettem már tollakat: olykor akaratlanul, máskor pedig készakarva. És utána mindig vertem a fejemet a falba. Igyekszem tehát úgy nyilatkozni, hogy minden egyes szavamért bármikor vállaljam a felelősséget. Mert néminemű tollszórás elengedhetetlen egy emberek lakta világban – ám mindjárt sokkal elviselhetőbb, ha nemcsak a hegy tetején vagyunk nagylegények, hanem lejjebb is ki merünk állni a már üres dunyhával, meg a vallomással: „igen, én szórtam, mea culpa!

Szerencsére akadnak, akiknek megadatik a tisztánlátás ajándéka.

Akik a tollat tollnak látják, az embert embernek, a pletykát pedig pletykának. És nem bűvöli el őket sem a saját agyszüleményük, sem pedig a másoké annyira, hogy kósza feltételezések között vergődő rabokká váljanak.

A többiek viszont még a Lelkiismeret Kft.-nek kipostázott szerénytelen számla mellett is örülnek a szaftos epizódoknak, mert nélkülük nem maradna más, csak a saját kis életük szikkadt valósága.

Hát ezért volt, van és lesz igény arra a drága jó pletykára – akármilyen is az árfolyama.


Még több cikk: