Azzal ma már szívni lehet rendesen. Személyiségfejlődés ide vagy oda, megint fejjel ütköztem a saját megkövesedett véleményembe.

Abban a hitben éltem, hogy már eljutottam az állandó kételkedés szintjére, így én aztán nem csinálok lejárt szavatosságú minták szerint semmit sem. Ehelyett tegnap meg kellett állapítanom, hogy a félnaposra nyúlt rendszertelepítgetés nem túl megtisztelő szintjén tartok.

A kezeim közé került ugyanis egy vadiúj céges laptop, amelyre rendkívül hipszter módon Linuxot szántam azon paradigma alapján, hogy „a Linux jobb, gyorsabb és stabilabb, mint a Windows”.

Türelem kéne, de az mindjárt.

Türelem kéne, de az mindjárt.

Zsenge középiskolás koromban ugyanis ez volt a tapasztalatom, amikor az informatika szakmacsoport oprendszer óráján shell scripteket írogattunk.

Én dolgozat helyett is olyat írtam, ami parancsra betöltött egy szép kis játékot, és ha jött a tanár, akkor gombnyomásra megint a színes karakterláncokat rejtő terminálablakra váltott. Az errormentes beadandót az osztályban egyedüli infós lányként úgyis mindig megkaptam a pad alatt pendrájvon a srácoktól.

Tizenkettő lehettem egyébként, amikor kemény kétéves Pacman-jellegű informatikai tapasztalat birtokában találomra legyalultam az otthoni Wint.

Linuxot raktam helyette – pusztán azért, mert pingvines. Aztán kiderült, hogy szebb is, jobb is, kényelmesebb is, csak máshogy hívják alatta a szoftvereket.

Szóval a tini éveimet egészen az érettségiig végigkísérte a pingvin. Utána viszont rögtön dolgozni kezdtem, és a szerkesztőségi rendszer miatt számított az otthoni rendszerkompatibilitás is. Kikopott az életemből a Linux, nem volt idő hobbitelepítgetni. Most viszont jött ez a 17,3 colos full HD, full SSD cukiság munkahelyi használatra, és mivel oprendszer nélkül érkezett, szabad kezet kaptam a választásban.

Fel is telepítettem rá – a sajnos megrázóan pingvinmentes – Ubuntu legújabb verzióját.

Első blikkre jó döntés volt, csakhogy percek múlva kizuhantak a csontvázak a háttértárból.

A programtelepítő nem telepít, a futtatandó nem fut, a böngésző pedig random http hibákat dobva nem böngész. Megpróbáltam a terminálban, ami szerény szakirányú emlékeimből meg némi guglizásból tellett, de miután egy mezei Chrome-ot is öt újraindítás után engedett fel, mélyet sóhajtva álltam fel, hogy elbandukoljak a legközelebbi Vindózboltig.

Illetve egy másik gépig, amely hajlandó bootolható lemezképfájlt kiírni. Plusz ennek a gépnek a Bioszáig, miután Ubi cimborám kissé megvariálta a dolgokat, hogy őt ne lehessen holmi másik fajta telepítőlemezzel rögtön kinyírni.

Úgy éreztem, keblemre ölelem az egész világot, amikor végre üdvözölt az, amit el akartam kerülni.

A Vindóz Tíz. Amely amellett, hogy esztétikus, még működik is. Igazándiból fogalmam sincs, miért menekültem előle ennyire, de mindegy is. A lényeg, hogy megtanultam a leckét. Megint.

Mert ez amolyan sokszormegtanulós lecke. A korábbi tapasztalatokra épülő védelmi rendszer kudarca és bukása.

Bizonyíték, hogy a tegnapi érték megposhadhat a mai világban. Hiszen még az a fránya pingvin sem ugyanaz!

De semmi baj nincs: így is célt ér, aki nem fél átírni a véleményét.


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk: