Panaszos csecsemőordítás rázta meg a buszt, amikor felszálltam. Legalább olyan, mintha éhenhalás közben nyúznák szegényt tüzes vassal. De odasandítva nem csecsemőt láttam…

Fáradt, sötét szempárral találkozott a tekintetem egy pillanatra. Tíz év körüli kislány volt, mellette az anyukájával.

Tényleg csupán egy másodpercig néztünk egymás szemébe mi ketten, mert az övé hirtelen kidülledt, és megfeszült az egész teste, miközben hátrahanyatlott a feje. Megint az a kiabáló nyöszörgés töltötte be a teret, ami olyan kínokról árulkodott, amilyeneket józan ésszel elképzelni sem lehet.

A szenvedés tükre. | Fotó: amazonaws.com

A szenvedés tükre. | Fotó: amazonaws.com

Az anyuka nem csinált semmit, csak mereven nézett előre. Az emberek se csináltak semmit, csak nyomkodták a telefonjukat a lopott félrekémlelések közepette. Én pedig azt éreztem, hogy valamit kurvára csinálnom kéne – hiába tesz körülöttem mindenki úgy, mintha ez lenne a világ rendje.

Közben néhány megállónként cserélődött a tömeg. Menetrendszerűen odanéztek az újra és újra felharsanó halálsikoly irányába, majd gyorsan az ellenkező révedtek. Mintha valami illetlen dolognak lettek volna kényszerű tanúi, s átkoznák miatta az életet.

A kislány nem átkozott semmit, csak nem értette, miért kell ezt.

Miért kell újra és újra remegve ökölbe szorítania a kezét a levegőben, hogy a plafont bámulva addig bömböljön, amíg van levegő a tüdejében?

A mélyen ívelő sötét karikák miatt látszott rajta, hogy valószínűleg egész éjjel ezt csinálta. Sőt: talán napok, hetek, hónapok vagy akár évek óta. Talán az egész kis életét így tölti, hiszen más se akarta elhagyni a torkát, mint artikulálatlan üvöltés.

„Vajon mi fájhat ennyire neki?” – töprengtem végig. Nem kapott oda sehova, nem dajkálta semmijét.

Úgy festett, mint akinek az egész testét, az egész önvalóját kínozza valami.

Mint akinek félpercenként forró láva martalékává válnának a csontjai. Két ilyen roham között egyébként sztoikus nyugalommal nézett körbe, néha egyenesen a lopva rámeredők szemébe.

Az anyukája viszont senkinek se nézett a szemébe.

Olyan rezzenéstelen volt az arca, mint annak, aki erre az életre szánt összes mimikáját elhasználta. Mint aki tűzön-vízen keresztülment már, és látott ennél sokkal rosszabbat. Előfordult, hogy gépiesen felemelte a kezét, aztán megsimogatta a kislányt. „Mindjárt jobb lesz, cicuka…” – mondta neki úgy, mintha tudná, hogy nem lesz jobb. Cicuka is tudta, már amennyire két önkívület között kitisztulhatott a tudata.

„Semmi gond, csak nem kapott elég fájdalomcsillapítót” – súgta az anyuka egy öregasszonynak, aki rosszallóan rámeredt, mintha vádolná, amiért képtelen véget vetni a saját gyermeke szenvedésének.

Én pedig elgondolkodtam, hogy milyen lehet, amikor gond van. És milyen lehet, amikor tényleg nincsen? Tud-e ez a kislány játszani, nevetni, örülni az életnek? Vagy azért jött, hogy könyörtelenül megmutassa, amit az emberek se látni, se hallani nem akarnak?

A gyermek egyszer csak belefáradt az ordításba. Már csupán kísérteties gurgulázó hang távozott belőle, valahányszor hátrafeszült a nyaka.

Két ilyen között pedig csukott szájjal nyöszörgött. Minden egyes görcsbe rándulásnál félreröppentek a lófarokból félig kiszabadult szőke, göndör fürtök. Piros kabátja pedig különös kontrasztul szolgált a sápadt arcának. Soványka volt, az ábrázata mégis kerek – mint annak, akinek felfújták a gyógyszerek.

Mielőtt leszálltam, még egyszer a szemembe nézett. Valami eltört bennem, amiért annyi hatalmat se kaptam a sorstól, hogy legalább egy pillanatig segíthessek. „Nem baj! Ez a sorsom, így kell lennie!” – üzente a tekintetével. Aztán a szívemmel együtt megint görcsbe rándult mindene.


Még több cikk: