Ha felmerül a kérdés, hogy valamit lehet-e, akkor még mindig megy az alibizés ezerrel. Mert amúgy mindent lehet. Csak korlátok között kényelmesebb.

Az előző poszt kapcsán kérdezte tőlem valaki, hogy szerintem lehet-e olyat csinálni. Mármint szerelmet vallani. Nekem pedig szent meggyőződésem, hogy azt például bárhol és bármikor lehet. Csak hát merni kell.

És amit az ember nem mer, arra hajlamos ráfogni, hogy ilyen-olyan oknál fogva nem is lehet. Hiszen sokkal elegánsabb legyinteni, hogy „ó, én igazán megtenném, viszont rajtam kívül álló tényezők miatt hamvába holt a kivitelezés”, mint odasomfordálni a tükör elé, hogy „igen, továbbra is beszari vagyok, baszki”.

Bátraké a szerencse. | Fotó: Disney + Pixar

Bátraké a szerencse. | Fotó: Disney + Pixar

Egyébként mindannyian beszariak vagyunk legalább egy kicsit. Civilizációs ártalom, mondhatni. Úgy alakult történelmileg, hogy egymás hegyén-hátán élnek az emberek, így megállás nélkül rakódik rájuk a külső elvárások tömkelege.

Már a szülőszobán is furán néznek a csemetére, ha nem ordít fel kellőképpen, aztán jól összehasonlítják a többivel.

És jaj neki, ha tíz grammal kevesebbet szopik, mint a szomszéd. Nem véletlenül olyan világ ez, ahol rögtön szopás történik, méghozzá szigorúan mért teljesítmény szerint.

Ez a „mások szerint mennyire vagyok jó?” dilemma attól a pillanattól fogva elkísér.

Jó lenne megfelelni. Jó lenne szeretve lenni. És ha azt akarjuk, hogy elfogadjanak bennünket, hát igyekszünk annak megfelelően viselkedni.

Először csak anya meg apa örül, ha jók vagyunk, aztán már sok mindenki.

Hatéves korban már muszáj nagyon jónak lenni, s ezzel együtt egy masszív „nem lehet” listát betartani. Különben nem válunk értékké mások szemében, az pedig tragédia lenne.

A tragédia nézőpont kérdése.

Nekem az volt tragikus felismerés, hogy nem vagyok értékes a saját magam szemében, ha minden elvárásnak megfelelek.

Hiába dicsérnek meg ezért-azért… a visszajelzés nem hatol a lelkemig, amikor nem is az enyém, hanem csak az általam eljátszott szerepé.

Emiatt kezdtem el minden egyes külső elvárást megkérdőjelezni. Állítólag kissé deviáns gyerek voltam, szerintem meg inkább önelemző alkat. Egy idő után már nem  akartam jó lenni, csupán önmagam.

Most is pályázhatnék a jó ember, jó nő, jó főnök vagy jó szomszéd címre.

De ezeket inkább átengedem olyanoknak, akik többnek érzik magukat tőle. (Utóbbit amúgy is buktam valószínűleg, mert éjjel egy van éppen, és üvölt a zene.) Akik nem külső mércével mérik a cselekedeteiket, azoknak viszont mindent lehet. Legalábbis ők úgy élik meg. És ez a lényeg.


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk: