Hát lehet ilyet csinálni?

Ha felmerül a kérdés, hogy valamit lehet-e, akkor még mindig megy az alibizés ezerrel. Mert amúgy mindent lehet. Csak korlátok között kényelmesebb.

Az előző poszt kapcsán kérdezte tőlem valaki, hogy szerintem lehet-e olyat csinálni. Mármint szerelmet vallani. Nekem pedig szent meggyőződésem, hogy azt például bárhol és bármikor lehet. Csak hát merni kell.

És amit az ember nem mer, arra hajlamos ráfogni, hogy ilyen-olyan oknál fogva nem is lehet. Hiszen sokkal elegánsabb legyinteni, hogy „ó, én igazán megtenném, viszont rajtam kívül álló tényezők miatt hamvába holt a kivitelezés”, mint odasomfordálni a tükör elé, hogy „igen, továbbra is beszari vagyok, baszki”.

Bátraké a szerencse. | Fotó: Disney + Pixar
Bátraké a szerencse. | Fotó: Disney + Pixar

Egyébként mindannyian beszariak vagyunk legalább egy kicsit. Civilizációs ártalom, mondhatni. Úgy alakult történelmileg, hogy egymás hegyén-hátán élnek az emberek, így megállás nélkül rakódik rájuk a külső elvárások tömkelege.

Már a szülőszobán is furán néznek a csemetére, ha nem ordít fel kellőképpen, aztán jól összehasonlítják a többivel.

És jaj neki, ha tíz grammal kevesebbet szopik, mint a szomszéd. Nem véletlenül olyan világ ez, ahol rögtön szopás történik, méghozzá szigorúan mért teljesítmény szerint.

Ez a „mások szerint mennyire vagyok jó?” dilemma attól a pillanattól fogva elkísér.

Jó lenne megfelelni. Jó lenne szeretve lenni. És ha azt akarjuk, hogy elfogadjanak bennünket, hát igyekszünk annak megfelelően viselkedni.

Először csak anya meg apa örül, ha jók vagyunk, aztán már sok mindenki.

Hatéves korban már muszáj nagyon jónak lenni, s ezzel együtt egy masszív „nem lehet” listát betartani. Különben nem válunk értékké mások szemében, az pedig tragédia lenne.

A tragédia nézőpont kérdése.

Nekem az volt tragikus felismerés, hogy nem vagyok értékes a saját magam szemében, ha minden elvárásnak megfelelek.

Hiába dicsérnek meg ezért-azért… a visszajelzés nem hatol a lelkemig, amikor nem is az enyém, hanem csak az általam eljátszott szerepé.

Emiatt kezdtem el minden egyes külső elvárást megkérdőjelezni. Állítólag kissé deviáns gyerek voltam, szerintem meg inkább önelemző alkat. Egy idő után már nem  akartam jó lenni, csupán önmagam.

Most is pályázhatnék a jó ember, jó nő, jó főnök vagy jó szomszéd címre.

De ezeket inkább átengedem olyanoknak, akik többnek érzik magukat tőle. (Utóbbit amúgy is buktam valószínűleg, mert éjjel egy van éppen, és üvölt a zene.) Akik nem külső mércével mérik a cselekedeteiket, azoknak viszont mindent lehet. Legalábbis ők úgy élik meg. És ez a lényeg.


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk:

3 Comments

  1. Szerelmet vallani… ha ő az, akit keresek, örömmel, szeretettel fogadja, és azt válaszolja majd, hogy “kivételesen te voltál a gyorsabb”.
    Megfelelni… egy dolognak próbálok megfelelni: nem ártani másoknak, hanem lehetőleg azt tenni velük, ami jó nekik. Nem azért, hogy elfogadjanak, hanem egyrészt azért, mert ugyanezt várom én is tőlük, másrészt jól esik látni az örömüket.

    Kedvelés

      1. Na igen, az érdekütközés eseteit nagyvonalúan figyelmen kívül hagytam. :) (Tehettem ez azért, mert egy alapelvet igyekeztem megfogalmazni mégpedig a “ne tedd másnak azt, amit nem szeretnél magadnak” helyett, ugyanis az azt feltételezi, hogy alapvetően egyformák vagyunk, én meg az utóbbi időben találkoztam pár még nálam is nem-egyformább emberrel, ezért kénytelen voltam új szabályt alkotni.)

        Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s