Azért maradnak ott, mert egyszer régen jó volt.

Kapaszkodni sok mindenbe lehet. Igazából bárkibe és bármibe. Kapcsolatba, munkába, helyzetbe. Elvileg megéri csinálni, mert kényelmes. A járt út biztonsága, ugye. Csak hát a járt út sem lehet ma ugyanolyan, mint amilyen tegnap volt. Ha szabad szemmel láthatóan nem is, de bizony bereped az aszfalt itt-ott.

Szabad úgy tenni, mintha nem változna semmi. Szabad a kapaszkodás mellett dönteni.

For dear life. | Fotó: wallpaperweb.org

For dear life. | Fotó: wallpaperweb.org

Nem is olyan rég azt hittem magamról, hogy megrögzött antikapaszkodó vagyok. Aki már megy is, ha valami nem klappol. Ma már tudom, hogy a változásba kapaszkodtam akkor. Talán szokatlan, mert a legtöbben az állandóságba szoktak.

Hagyják, hogy körülölelje őket ugyanaz az ember, ugyanaz a környezet. Mert ijesztő a gondolat, hogy mi lesz, ha holnap nem fogja. S valami még rosszabb jön ahelyett, ami most van. Életeken át lehet hát magyarázni az alibit a maradásra. Sőt: muszáj magyarázni minden áldott nap. Kifelé, befelé, mindenhogyan. Én is magyaráztam.

„Most így a legjobb. Nem is lehetne máshogy. Nem engednék a körülmények és az elvárások.”

Ráadásul tartozom: még egy parttalan beszélgetéssel, még egy gépiesen kipipált munkával, még egy kis álbiztonsággal. Miért is hagynám, hogy kárba vesszen, ha már eddig kibírtam, és ilyen sokat tettem érte? Kifogásokból szőttem magam köré hálót, vergődtem benne.

A kapaszkodó tragédiája, hogy nem is nézi meg, mekkorát esne.

Mi lenne, ha elengedné magát, és rábízná az egészet a gondviselésre? Amennyire felelőtlennek tűnik a dolog, annyira biztos, hogy előbb-utóbb ez lesz belőle. Örökké kapaszkodni nem lehet. Elfogy az erő, jön a feloldozó csillagállás, meg ilyenek. És akkor engedni kell, menni kell. A járatlan úton, de akkor már úgyis mindegy.

A kapaszkodásnak egyébként megvan a maga funkciója, értelme.

Kiválóan lehet fejlődni benne, tanulni belőle. Nyilván örömmámorban is lehetne, ha nem lennénk túlnyomó többségben rászocializálódva arra, hogy teher alatt nő a pálma. Ezért cipeljük inkább ugyanazt a szart. Azt legalább ismerjük, és tudjuk, hogyan a legkönnyebb. Már nem is emlékszünk, milyen volt nélküle.

Mások kapaszkodásánál nem nagyon tudunk segíteni, bár jó lenne a fontosak alá tartani egy trambulint. A sajátunknál pedig választhatunk, hogy megvárjuk, amíg a kezünkre nem lép az őrangyalunk – vagy esetleg önként ellazulunk, ha már nem bírjuk. Csak landolás után nehogy megint megkeressük a legelső kapaszkodót…


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk: