„Nem igazán vagyok kíváncsi a családomra” – mondta a huszoneleji srác vihogva. „Ja, én se, csak kell a kaja” – tódította a mellette ülő tini lányka.

Hát így jöttünk öten egy (tele)kocsival Nyíregyházára: ketten vállaltan „muszájból”, hárman pedig udvariasan hallgatva. És ez szerintem baj.

Nem az a baj, hogy elkapja a gépszíj a fővárosba csöppent fiatalokat, akik hirtelenjében úgy érzik, mintha egyenesen Hollywoodból tennék tiszteletüket a szülői házban. Az majd elmúlik. Hanem az a baj, hogy aki nem kíváncsi a családjára, a saját lényének egy darabját is mélyre ássa. Márpedig a mélyre ásott dolgok igencsak dolgoznak tudat alatt.

Tagadhatatlan. | Fotó: arborwood.ca

Tagadhatatlan. | Fotó: arborwood.ca

Lehetne csűrni-csavarni, de az a helyzet, hogy az embernek alapvetően minden kapcsolata elbaszódik mindaddig, amíg tudja elfogadni, hogy a családjában mi és hogyan történt. A saját magával való kapcsolata is. Nincs olyan, hogy hű, de jóban vagyok magammal, miközben neheztelek anyámra, apámra vagy bármelyik rokonomra. A sorsok mélyen egymásba fonódnak, úgyhogy másvalami is jön otthonról, nem csak a kaja.

A genetika csodálatos tudománya csupán halovány fizikai lenyomata a felmenőinkkel összekötő lelki kapocsnak.

Tetszik, nem tetszik: ez a kapocs nem opcionális. Mindig ott van. Annál is, aki szörnyűségeket kapott útravalóul. Annál is, aki a szüleit sem ismeri, s emiatt úgy érzi, nem kapott az égvilágon semmit. Egyébként az az egyik legveszélyesebb szitu, amikor az ember nem is sejti, mit hoz otthonról. De létezik egy még veszélyesebb is: amikor nem érdekli.

Mert a mindennapi reakcióink, döntéseink és gondolataink mögött ott állnak, akik a kezdetekkor is mögöttünk álltak.

Olyannyira, hogy egy kicsit egybefolyik az „én gondolom” meg az „anyukám, apukám gondolja”. Még a nyugdíjasoknak is gyakran eszébe szokott jutni, hogy ehhez vajon mit szólna a mami. S ez így van jól – egy bizonyos pontig.

Ama bizonyos pontra pedig akkor szokás eljutni, amikor a hozott minta belsőnek álcázott külső korlátokat állít. Amikor tiszta szívemből szeretnék valamit, de szinte az ősök hangján hallom a fejemben, hogy az hülyeség. Na, ekkor kezdődik a táska mélyén összetekeredett fülhallgatónál is megszokott kibogozósdi, hogy merre van a jobb meg a bal, és főleg hol kezdődik az egész – hol kezdődöm én?

Aki nem kíváncsi a családjára, egy darabig még biztosan nem jön rá, milyen a saját, igazi, minden elvárástól lecsupaszított önvalója.

Nem ismeri fel, milyen értékeket kapott ajándékba, s hogy ezek az értékek gyakran nem fotóalbumba kívánkozó helyzetekből származnak. Nem tudja, hogy szabad, sőt olykor szükséges köszönettel véget vetni egy hozott mintának, hiszen egyszerűen lejárt a szavatossága.

Szóval én mindenkinek javaslom, hogy bátran legyen kíváncsi a családjára. Mert amíg nem néz szembe velük, nem néz szembe önmagával.


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk: