A rejtélyes második tetoválásomról

Három szó egy olyan nyelven, amelyikről talán még nem hallottál sohasem. Ja, és nem mutatom meg egészen.

Fél éve már, hogy egy laza szombaton meghallottam ezt a három szót. Tátva maradt a szám, hogy hú. Mert addig valamiféle ágas-bogas rendszerként gondoltam a saját hitemre, amit szavakba foglalni nem is igazán lehet. Pedig dehogynem! Úgy hangzik, hogy „a teremtett és a teremtő egy”. Persze, annyira azért megy a matek, hogy ezt három szónál többnek összegezzem, viszont nem magyarul ütötte meg a fülemet. Hanem gurmukhi nyelven. Nyilván gőzöm se volt róla, hogy egyáltalán létezik ilyen.

A helyszínen.
A helyszínen.

A gurmukhi a pándzsábi spirituális szövegekhez használt írott változata, melynek hátteréről igen hosszasan lehetne értekezni, ha nem tartanám álszent dolognak annak fényében, hogy a tetoválás elkészültekor lófaszt se tudtam róla. Nem volt fontos, nem érdekelt. Csak az érdekelt, hogy itt ez a három szó, aminek a jelentését a zsigereimben érzem, és szívesen viselném magamon egész életemben – úgy, hogy egy icipici bárhol és bármikor látszódjon belőle, de a nagyja az enyém legyen.

Nem baj, ha rajtam kívül nem érti senki sem. A lényeg, hogy nekem segít megérteni sok mindent.

Szóval úgy került rám az Ek Ong Kar, hogy egy kundalíni jóga workshopról hazafelé jövet időpontot kértem az elsőként kiguglizott tetoválószalonba, betűtípust választottam, odamentem, s alig egy hét leforgása alatt már boldogan fóliázgattam. Igazából sohasem volt titok ennek a tetkónak a megléte, hiszen a mostani profilképemen is ott virít az eleje. Csak ugye az veszi észre, aki fogékony az efféle részletekre.

Hiába kandikál ki akár alkalmi ruhából is, fél év alatt még senki sem merte megkérdezni, hogy „te, ez mi?” Így legalább megspórolhattam a csukl-om-nál megszokott „Igazi?” „Nem, Turbó rágóban találtam!” párbeszédet, és nem kellett vallásfilozófiai vitába szállnom miatta senkivel.

Mert lássuk be:

Elég kemény dolog kijelenteni, hogy a teremtett és a teremtő egy.

Hogy a belső párbeszéd – hívjuk imának, meditációnak vagy akár csak bambulásnak – tulajdonképpen beszélgetés istennel. Akivel bárhol és bármikor lehet cseverészni, hiszen itt él bennem, benned, mindenkiben. És tökmindegy neki, hogyan nevezzük éppen. Szerintem ő úgy gondolja, hogy akár Gerzson is lehetne.

A lényeg, hogy ha el tudjuk fogadni, hogy a teremtményben hagy magából egy darabot a teremtője – mert a fáma szerint is saját képére formálja, megáldja meg ilyenek –, akkor kénytelenek vagyunk elismerni a tulajdon sorsunk iránti felelősséget.

Semmi sem történik „csak úgy”. Nem vagyunk damilon rángatott marionettbábuk. Nem vagyunk bűnösök, nem vagyunk áldozatok.

Egyszerűen a saját utunkat járjuk, ahol mindvégig elkísér minket a szabad akaratunk, tehát nincs értelme külső hatalmak és más felelősök után kutakodnunk.

Mert aki szerint a teremtett és a teremtő nem egy, hanem kettő, úgy éli az életét, mint valami ide-oda sodródó, „zs” kategóriás tragikomédia-mellékszereplő. Azt mondja, hogy „nekem ehhez az egészhez semmi közöm, de azért eljátszom”. Nyugodtan el lehet játszani, miután mindannyian Gerzson kezében vagyunk. Csak nem árt néha végiggondolni, kié valójában az a kéz…


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk:

2 Comments

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s