Ilyen érzés váltani az otthoni munkáról

Jól kifundáltam, hogy a saját íróasztalomnál dolgozva fogok megvénhedni. Hogy nincs is más lehetőségem, mert kizárólag így tudok működni. Erre tessék…!

Szeretem magamat életre kelt szabadságszobornak vizionálni, de a végletek között hánykolódva megfeledkeztem róla, hogy a szabadság azt jelenti: minden pillanatban szabad a döntés. Szabad akaratomból mondtam igent hosszú évekkel ezelőtt olyan munkára, ahol a szerződésben szerepeltek a szigorú keretek és a folyamatos megfigyelés. És szabad akaratomból jöttem el onnan úgy, hogy én soha többé nem vagyok hajlandó máshol ücsörögni.

Azért még szoktam így is. | Fotó: katemckay.ca
Azért még szoktam így is. | Fotó: katemckay.ca

Egyik döntést sem bántam meg – sőt a közbülsőket sem, amikor kizárólag ennek alapján pályáztam egy-egy munkalehetőségre, vagy feleltem egy-egy állásajánlatra. Több olyan évekig tartó együttműködésem is volt, amihez egy kezemen megszámlálható személyes találkozó társult. Megmondom őszintén, azokkal a jelenlétekkel is úgy voltam, hogy mi a fasznak, elvégre mélben vagy telefonon is lehetett volna egyeztetni a dolgokat.

Pláne, hogy a fél-egyórás kis mítingek legalább hétórányi ilyen-olyan közlekedést igényeltek. A legutolsó nagymédiás helyen is nyíregyháziként kezdtem, a megállapodás szerint háromhetenkénti jövetellel. Csakhogy a következő hónapban költöztem, és pusztán ennek az okán már heti kétszer vártak a szerkesztőségbe. Ahol egyébként én voltam a legesleghosszabb pórázra eresztett, kivételes helyzetű munkaerő. És ahol jó volt a légkör.

Mégis minden áldott alkalommal megkérdeztem magamtól a szép zöld héven ücsörögve, hogy mi a fészkes fekete fenét csinálok éppen. Ha felmerül ez a kérdés, akkor már tudom: nem azt, amit kéne.

Én, a médiamunkás idén tavasszal rádöbbentem, hogy sohasem éreztem jól magam szerkesztőségben.

Szerettem dolgozni, kijöttem az emberekkel is – de az, hogy naphosszat ott üljek, nagyon rossz vicc. Jobb volt kívülállóként. Csak hát a kívülállóságnak megvannak a határai. S nem jobb lenne ott, ahol alkalmanként azért egészen kellemes belül állni?

Úgyhogy vettem egy mély lélegzetet, és arra szántam a nyarat, hogy befelé figyeljek. (Közben azért lefordítottam két könyvet.) Végiggondoltam, hogy a közelmúltban hol voltam és mit csináltam a legszívesebben.

Végiggondoltam, hogy az életcélom tényleg maga a kívülállás-e.

A válaszaim alapján úgy éreztem: békében voltam az eddigi utammal, de most elágazáshoz érkeztem. Mégpedig olyanhoz, amelyik egyelőre csak a fejemben létezik – való életbeli lenyomata nincs.

Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy „fogalmam sincs, mit fogok művelni ősszel, de biztos király lesz”. Szóval csak vártam a kiderülésre, mert tisztában voltam vele: legfeljebb pattogatott kukoricát hozhatok a mozimhoz, de önéletrajz-küldözgetés itt nem lesz. Mégpedig azért nem, mert veszélyes lett volna úgy túlagyalni és túlirányítani mindent, hogy ezen a világon tapasztalataim szerint minden makulátlanul el van rendezve.

Alig két hetet töltöttem várakozó állásponton, amikor is kaptam egy munkaajánlatot. Azonnal igent mondtam. Rábólintottam arra, hogy szükség lesz a jelenlétemre. Rábólintottam arra, hogy ott leszek. Rábólintottam a bizalomra, a titoktartásra és a felelősségre.

Rábólintottam mindarra, amitől sokáig menekültem.

És ki is mondtam, hogy oké, legyen, próbáljuk meg, odavonszolom a seggemet a tőlem tizenöt percnyi sétára lévő munkahelyre, de ha hamar beüt a hazarohanhatnék, hát előre elnézést kérek. Továbbá azt is kimondtam, hogy némileg ijesztő lecserélni valamit, amiben jó voltam – valami olyanra, amiben fogalmam sincs, milyen leszek.

Hétköznapi munkaadó erre nyilván úgy reagálna, hogy gyorsan leakaszt valaki mást, velem pedig szenvedjen a hóhér keresztgyereke, de itt így hangzott a felelet:

„Majd belejössz. El se tudom képzelni, hogy valaki jobban csinálná ezt, mint te. Tudsz hozzá mindent.”

Persze, nem úgy fest a helyzet, hogy nyolc órát végigücsörgő kisangyallá váltam, aki naphosszat ugyanazt csinálja. Kőbe vésett munkaidő helyett „jó, ha itt vagy” intervallumom van, és többféle feladatot látok el, mint amikor egyszerre öt helyre dolgoztam. Semmi gúzsba kötés, semmi számonkérés, semmi hatalmi játszma. Igazándiból jobban békén vagyok hagyva, mint amikor békén hagyásra vágyva direkt a négy fal között maradtam.


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk:

4 Comments

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s