Amikor a jelmezbálnak vége

Nemrég megmelengette a szívemet, hogy egy jól szituált nyugdíjas hölgy röhögve elkáromkodta magát előttem.

Mindenkinek a viselkedésében van valami manír. Mindenki szeretne egy kicsit szebbnek, jobbnak, okosabbnak, többnek látszani. Tudat alatt valószínűleg én is. De tudat felett már rég azt mondom, hogy ilyen vagyok, oszt’ csókolom. És amióta így van, veszélyes lett a társaságom. Mert nálam nincs olyan, hogy kisujjamat a porcelán teáscsészétől eltartva csevegek fentebb stílben az időjárásról.

Megpróbálhatom, ám akkor beleprüszkölök, és a tea kijön az orromon. Eme jelenségre sokféle jelzőt lehet használni, de azt nem, hogy csodálatos.

Ejnye! | Fotó: Harry Potter (nem ő csinálta!)
Ejnye! | Fotó: Harry Potter (nem ő csinálta!)

Az viszont már csodálatos szerintem, hogy a teázópartnerem is teljesen kizökken tőle a keresztezett lábú ülőhelyzetből, arcán pedig minimum egy halovány mosoly árnyéka jelenik meg. (Bár valószínűbb, hogy hétrét görnyedve vihogni kezd.) Innentől fogva pedig már az igazi ember csücsül velem szemben. Nem az, akit el akar játszani előttem.

A szerepek valahogy sohasem tudtak a helyükön maradni a jelenlétemben.

Láttam tudatlannak a tanár nénit, esendőnek a doktor bácsit – és egy kicsit hús-vérebbnek mindenkit, akinek kenetteljesebb csókolommal kellett volna köszönni. Mindig is örültem neki, hogy ez így van, hiszen olyan érzés, mintha állandóan beleshetnék a színfalak mögé. Ahová egyébként bárki be tudna lesni, aki szeretné. Sokan nem szeretnék, mert félnek, hogy akkor lehull a lepel, megtörik a varázs, és kiderül, hogy egy tökét vakargató fószer a Mikulás.

Én viszont úgy vagyok vele, hogy a Mikulás a szabadidejében valóban ezt csinálja, akkor a cselekvés az ő Mikulás-identitásának szerves része, tehát ettől is csak még mikulásabb. Semmivel sem lesz tehát hiteltelenebb azért, mert. Sőt: akkor válna hiteltelenné, ha eljátszaná, hogy éjjel-nappal joviális mosollyal osztogatja a csokikat.

Persze, elfogadom, hogy sokaknak talán jólesik ebben hinni. Hogy a játék igazi. Hogy mindenkit be lehet egyetlen szerepbe suvasztani.

Hogy aki kiemelkedő a szakmájában, azé az erkölcs magasiskolája, a szép nők meg rózsaillatút szarnak. Ebből a nézőpontból garantált a kiábrándulás, mivel ugye nem a teljes valóságba volt beábrándulva. Csupán egyetlen kicsiny részén alapuló kitalációba.

És én imádom az olyan helyzeteket, amikor minden kitalációnak lőttek. Minden jelmeznek. Olyankor nyilván az enyémnek is, szóval már eleve a szekrényben szoktam hagyni. Öröm látni, ha körülöttem egyre többen hagyják a szekrényben mások is.


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk:

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s