Kilógni a sorból

Először utáltam, hogy kilógok. Aztán rájátszottam: „ha már lúd, legyen kövér!” alapon. Mostanra jutottam el odáig, hogy mosolyogva belelazulok.

Hároméves korom óta tudom, hogy kilógok. Addig erről senki sem tájékoztatott. Velem egykorúak közé kellett csöppennem ahhoz, hogy megéljem a kontrasztot. Hogy rájöjjek, mennyire másképpen látnak, hallanak, gondolkodnak és léteznek a többiek. Hogy én értem őket, de ők nem értenek engem. Pedig nagyon szerettem volna, hogy értsenek. Ezért eleinte megpróbáltam olyan lenni, mint ők – nem sok sikerrel, ráadásul még hülyén is éreztem magamat közben.

Nem kérdés, melyik. | Fotó: Angela Freeman
Nem kérdés, melyik. | Fotó: Angela Freeman

Ovis fejjel igazából bármit és mindent megadtam volna érte, hogy ne kelljen gyerekek között lennem. Nem utáltam senkit, csak úgy voltam vele, mint az állatkerttel: inkább nézegettem volna tisztes-rácsos távolságból őket. Azt se túl sokáig, mert jóval kecsegtetőbb volt felnőttekkel lenni. Így igen hamar felfedeztem az ezt lehetővé tévő hobbit: imádtam torokfájós lenni. Mindenki mondogatta, hogy majd kinövöm, majd be fogok illeszkedni, de az iskolában már úgy érkeztem, hogy nem is volt bennem ebbéli szándék.

Hatévesen oldalra biccentett fejjel figyeltem, ahogy a többiek az „L” betűt tanulják a terem végébe kuporodva a szőnyegen.

Hétévesen fülemet-farkamat behúzva ücsörögtem, mert helytelen magaviseletért igazgatói figyelmeztetésben részesültem. Nyolcévesen éppen a vécé felé tartottam, amikor egy lány az osztályból megkocogtatta a vállamat, és invitált, hogy „gyere üldözni a fiúkat! – majd jókorát rúgott az egyikbe, s társaival együtt a bombabiztos fedezékként szolgáló nemspecifikus mellékhelyiségbe rohant vihogva.

Kilencéves voltam, amikor a saját szememmel láttam, hogy az iskolának nyújtott támogatásért cserébe kitűnő bizonyítványokat osztogatnak. Tízéves koromban javult a helyzet, mert találkoztam az első – s jó darabig az utolsó – érdekes tantárgyammal, és számítógépet is kaptam. Mindeközben végig úgy éreztem, hogy meglehetősen el vagyok baszva, amiért két értelmes szót is alig bírok váltani „a társaimmal”, mert annyira más dolgok foglalkoztatnak. (Nem jobbak, nem rosszabbak.)

Megtanultam egyedül lenni a tömegben. Megtanultam ezer szó ellenében is kitartani a véleményem mellett.

Megtanultam mindent elengedni a fülem mellett, amivel beolvadásra és megadásra késztettek. Megtanultam, hogy a szüleimnek fáj ez a helyzet, és féltenek, hogy így „semmi sem lesz belőlem”, szóval érdemes a saját magam sziklaszilárd támaszául szolgálni, ha lehet. Megtanultam, hogy ha már eleve csodabogárként ismernek, akkor sokkal több mindent megtehetek anélkül, hogy bárki is megrökönyödne – úgyhogy az első középiskolai évnyitón a fodrásztanoncok kísérletező műhelyének meglátogatása után lényegében piros-kék hajjal jelentem meg.

De tininek lenni sem volt az igazi, mert olyankor mindenki ki akar lógni a sorból, így átmenetileg azoknak sikerül igazán, akik semennyire sem lógnak ki. Az önfelvállalás abban a korban nem érték, hiszen nem jár vele semmilyen felelősség. Nincs is könnyebb annál, mint aranykalitkában lázadni. Pláne, hogy lelkileg valóságos szanatórium volt a szakközép: tiszta lap, új emberek, senki sem bántott senkit.

A közoktatás „semmiresejó” típusú tantárgyai miatt viszont csak később találtam meg az örömet a tanulásban. Olyannyira, hogy az intravénásan bekötött sikerélmény rabja lettem: volt olyan vizsga, ami egyedül nekem sikerült a csoportban, és nem nyugodtam, amíg meg nem szereztem a köztársasági ösztöndíjat.

Mivel az érettségi utáni nyáron már nem az iskola volt életem egyetlen napirendi pontja, észrevétlenül máshová csoportosult át a csodabogárságom legjava: a munkába.

A munkahely azért érdekes, mert gyakran elvár egy adott viselkedésformát. Például azt, hogy az ember némi pénzért cserébe pofabefogva elvégezze, amit rábíznak, illetve mosolyogva kitárgyalja az időjárás viszontagságait azzal is, akinek egyébként kurvaanyja. Ezen a ponton újrakezdődött a szocializációm: ezt így kell, azt úgy illik, ezek és ezek a határok.

Márpedig ha határral találkozom, akkor nálam örökké az az első, hogy odaosonok, és némi körbenézés után átlépem. Legalább a lábujjam hegyével.

Miközben láttam, hogy mindenki kézzel-lábbal kapaszkodik a munkalehetőségbe, nekem magától értetődő volt kijelenteni olykor, hogy köszi szépen, de én ezt így nem. És közben egymásra találtunk az írással, aminek a jóvoltából immáron minden szépen átáramlott rajtam.

Megtanultam megélni, leírni és elengedni a dolgokat. Megtanultam, hogy nekem nem állásra van szükségem, hanem mozgásra. Megtanultam, hogy ahol másmilyennek kéne lennem, oda igazából nem is én kellek.

Megtanultam, hogy magamat adni a legkifizetődőbb – csak ehhez rá kellett jönnöm, hol is vagyok én az évek során rám rakódott extra-csodabogár palást mögött.

Visszatekintve már nyilvánvaló, hogy minden szembesítő helyzet értem volt. Hogy hiába fájt sokáig, tulajdonképpen egyszer sem vizsgáztam rosszul. Hogy a sorból kilógóknak is megvan a helyük a világban – ráadásul nem is akármilyen jó.


Még több cikk:

 

2 Comments

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s