Ma egy éve, hogy néhány doboz társaságában bepattantam a kocsiba, s új életet kezdtem egy jóformán teljesen üres lakásban. El se tudom mondani, mennyi minden helyre került bennem azóta.

A legfontosabb, amire rájöttem, hogy hol végződnek a kívülről rám rakódott berögződések, és hol kezdődik az igazi, lecsupaszított énem.

Hogy milyen érzés nem ilyen-olyan szemüvegeken keresztül látni a világot, és nem mások mércéjével mérni a gondolataimat, az érzéseimet és a cselekedeteimet. Hogy mit csinálok, és hogyan csinálom, amikor az égvilágon senki sem von kérdőre. Igazándiból csak halovány sejtelmem volt a saját értékítéletemről, amíg rá nem támaszkodhattam százszázalékosan. Meg a biztos tudatra, hogy bármilyen nüansznyi kérdésben nyugodtan hallgathatok a saját korlátlanul szabad akaratomra.

Kilátás(ok).

Kilátás(ok).

Először bennem volt, persze, hogy most már csakazértis felkapcsolva „felejtem” villanyt, mert itt már nem ér utol az anyukám menetrend szerinti balhézása. De már a legelső alkalommal hiba csúszott a kivitelezésbe, mert rám rivallt a belső kis hang, hogy ne legyek már ennyire hülye, kapcsoljam le azonnal.

Ekkor jött a felismerés, hogy a szüleimtől kapott tanítások mindenhová elkísérnek, hiszen bennem vannak.

És jogomban áll rendelkezni a csomagocska fölött, amit tőlük kaptam. Ugyanez igaz a másoktól kapott pakkra. Mindegyik olyan, mint a Mikulás csomagja (nem az, hanem amelyiket a puttonyában hordja!): attól még, hogy telis-tele van finomságokkal, nem kötelező mindent megenni belőle, vagy éppen az egészet magammal cipelni mindenhova. Nyugodtan kérhetek csak egy kis csokit, diót vagy mogyorót, és mondhatok nemet a virgácsra.

Amikor ez leesett, az életemben kapott összes virgács rögtön jelentőségét veszítette. Már nem zavart, nem fájt, nem láttam csúnyának: csupán egy szép csomag velejárójának. És mivel a csomagot úgy egy az egyben tiszta szívből meg tudom köszönni, vele együtt nyilván a virgácsot is.

Mindez az önállóság első óráiban, a legkevésbé prózai döntések meghozatalakor tudatosult bennem.

Komolyan mondom: még az is tanítás volt, hogy a lelkem mélyén milyen típusú, színű, mintájú, rétegszámú és illatú vécépapírra vágyom.

Hogy milyen, amikor magamnak teremtem elő a dolgokat, és nem elém varázsolódnak a terülj, terülj, asztalkámról. Hogy milyen száz százalékig anyagi felelősséget vállalni önmagamért, milyen kenyérkeresőnek lenni talpig harcos férfiként, és milyen a lelki-érzelmi hátteret is megteremteni, tehát milyen érzés női minőségben gondoskodni. Mindezt egyszerre, mintha a világ két pólusa lepacsizna bennem.

A sors kifinomult humorának köszönhetően néha hónapra, sőt hétre pontosan hasonló dolgokon mentem keresztül idén, mint a tavalyi évben. Ugyanakkor tisztultak le bennem dolgok, ugyanakkor születtek nagy döntések és elhatározások. Ennek megfelelően most, ennek a naptári nyárnak az utolsó napján is egy költözéssel felérő változás kellős közepén vagyok.

Megint bővült a kulcscsomóm. Megint új helyeken járok. Megint új szerepeket tanulok.

És ugyanolyan nyugodt természetességgel szemlélem az egészet, hogy hát igen, minden nagyon más lesz mostantól – de legalább annyira jó.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: