Sokan sírnak, mint a fürdős kurva, hogy kéne a munka, közben meg a cégek szörnyen szenvednek, hogy megfelelő embereket találjanak.

Más területen nem tudom, hogy van, de a médiában hosszú éveken át ezt láttam. Őrült kettősséget, aminek sokáig nem értettem, mi az oka. Mindkét oldalhoz volt szerencsém: a reménytelennek tűnő álláskereséshez és a sziszifuszi munkaerő-vadászathoz is. Egyiken sem jó lenni.

Adott tehát a kérdés, hogy akkor miért működik mégis így. A választ mintha egy alapvető emberi magatartásforma jelentené. Mintha a változástól való félelem állna a munkát keresők és kínálók közé.

Hát nem is tudom... | Fotó: alltechbuzz.net

Hát nem is tudom… | Fotó: alltechbuzz.net

A legelső döbbenetes élményem a témában, hogy tiniként szembesültem vele: helyesírási és fogalmazási nehézségekkel is le lehet élni egy egész életet újságíróként, miközben naponta érkezik rátermettebb jelentkező önéletrajza. A legutóbbi nagyvállalatos tapasztalatom pedig az, hogy egy hónap elteltével sem találtak senkit a megüresedett posztomra, ahová egyébként észérvek mentén bruttó két perc alatt kellett volna.

A kettő között kilenc esztendő telt el – tehát piaci változások ide vagy oda, mit sem enyhült az anomália.

Érdekes, hogy kevésbé rázott meg a válaszhiány vagy az elutasítás annak idején munkakeresőként, mint az, amikor később munkalehetőséget tudtam ajánlani másoknak, és megkaptam, hogy „hát inkább mégse” meg izé.

Persze, szembesültem a forrongó indulatokkal is. Előfordult, hogy dühös voltam magamra, amiért tulajdonképpen örök munkakereső voltam – hiszen mindig akadt ugyan valami, de szüntelenül kutattam a jobbat. Előfordult, hogy rám voltak dühösek, mert tucatjával ömlöttek hozzám a jelentkezések, ám a jól hangzó feladatköröm ellenére semmiféle ráhatásom nem volt a személyzeti kérdésekre, így mindenkinek csak a „köszi, észben tartunk” sablonválaszt küldhettem.

Sokat töprengtem rajta, vajon mi akadályozza meg, hogy a szakmailag rátermett emberek a megfelelő helyre kerüljenek, miközben igen sok megfelelő hely létezik, csak éppen nem rátermettek foglalják el.

És hogy vajon kinek jó ez. Mert szerintem igazából senkinek. Nem jó annak, akinek funkcionális analfabétaként szövegcsinálót vagy szerkesztőt kell játszani, hiszen addig sem találja meg azt a területet, ahol sikeres lehet. Nem jó annak sem, aki legalább megfelelő, de esetenként kifejezetten kiemelkedő képességekkel zárt ajtókat dönget. A cégeknek meg aztán pláne nem jó, hogy a termelékenység meg a profit előtt a saját emberei fekszenek keresztbe, akiknek az ott-tartása napi szintű mély sóhajos beletörődést igényel.

Rájöttem, hogy a két oldalon álló három szereplő egyetlen közös pontja a változ(tat)ástól való félelem.

Sokan boldogtalanul dolgoznak, örökké mardosó hiányérzettel. Tudják és érzik, hogy valami nincs rendjén, mégis ott van bennük az igény, hogy amit tegnap csináltak, azt csinálják holnap is.

Sokan eleve kurvaanyázva keresnek munkát, mert meggyőződésük, hogy a pénz-pina-protekció szentháromság valamelyik tagja nélkül képtelenség boldogulni. Vagy ha pont ez a tévhit nincs meg, hát kitalálnak helyette másikat, például az „ebből úgysem lehet megélni”-t. A sors pedig szívesen szolgáltat az előfeltételezéseknek megfelelő helyzeteket, amik jelen esetben mentesítenek az önálló döntéshozatal felelőssége alól. A felvállalás alól, hogy „ezt szeretném csinálni, ebből fogok megélni, és punktum”.

A munkáltatók pedig miért is bajlódnának ezernyi önéletrajz tüzetes átnézésével, interjúztatással, egyezkedéssel meg betanítással, amikor valaki kéznél van, akiről már senki sem tudja, hogyan került oda, de többé-kevésbé megcsinálja a dolgokat?

Sokkal egyszerűbbnek tűnik napról napra szemet hunyni a hibái fölött, mint megérni a nagy elhatározásra. Mert ugye mi van, ha az újonc ezt vagy azt nem tudja, amihez képest biztonságot nyújt a meglévő személy jól ismert nemtudása.

Szóval így születnek az ilyen-olyan hibákkal fűszerezett, néha értelmetlen média-végtermékek.

Így történhetett meg, hogy bár tele voltam „ha tudsz munkát, segíts!” levelekkel, nem tudtam minden eddigi feladatomra mást ajánlani magam helyett a pályamódosítás perceiben, mert néha választ sem kaptam a kérdésre, hogy tessék, itt egy konkrét lehetőség, kell-e.

Azért remélem, hogy egyszer majd ez a fal is omladozni kezd.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: