Ekkorát még nem váltottam

Összetévesztettem a szabadságot a saját magam állította korlátokkal, úgyhogy most újratervezés van. Minden téren, de először is a munkámban.

Azt hittem, elértem a szabadságnak azt a fokát, amire mindig is vágytam. Hogy nekem aztán senki sem mondhatja meg, mikor menjek és hova. Hogy én aztán ki nem dugom a saját otthonom íróasztala mögül az orromat. Hogy főleg írásból és szerkesztésből élek, mert hát újságíró volnék, vagy mi a fene.

Igen ám, csak olyan íze volt a dolognak, mint egy sokéves késéssel kihozott pizzának. Oké, hogy akkor megrendeltem a sonkásat, de most megpróbálkoznék valami pikánsabbal, amilyet még sohasem kóstoltam.

Valahogy így. | Fotó: qlaconsulting.com
Valahogy így. | Fotó: qlaconsulting.com

Azt hittem, nem vagyok rest megkérdőjelezni alapvető igazságokat. Adott esetben a sajátjaimat. Az elmúlt hónapokban eszméltem rá, hogy még mindig van egy rakás kőbe vésett öntörvényem, amit hosszú esztendők óta megszeghetetlen alapelvként kezeltem.

Jó ideig megvolt a létjogosultságuk, hiszen fantasztikus irányba repítettek. Most viszont már falként magasodtak körém, én pedig némileg ijedten pislogtam mögülük kifelé.

Nem szégyellem: befostam attól, hogy mennyire idegenek lettünk egymásnak ezzel a médiamunkássággal.

A befosást természetesen igyekeztem a lehető legelegánsabban végezni, ami azt jelenti, hogy idén nyáron hetekig befelé figyelve lestem a saját gondolataimat és érzéseimet. Közben műfordítottam sokat, rengeteget. Az jólesett, ám maradt mellette egyfajta hiányérzet.

Nekiálltam lépésről lépésre elemezgetni, hogy mit is szeretnék.

Súlyos felismerés volt, hogy amikor megtalált egy nem nagypiaci, de médiás vezetői pozíció, szörnyen akartam érte lelkesedni. Nagyon szerettem volna valami másfajtát és máshogyan csinálni, de hetvenöt cikk megírása után így is sírva könyörgött a lelkem, hogy hetvenhatodik ne legyen. Nem akarok hülyeséget mondani, de számszerűleg legalább négyezer hasonló került ki a kezem alól összesen.

Igen, imádok írni – csak nem így, nem ilyet.

Megkérdeztem magamtól, hogy imádtam-e valaha valamelyik munkában írt cikkemet.

Hogy tudok-e úgy nézni bármelyikre is, mint a saját, belőlem fakadó szellemi gyermekemre. Én jól elvoltam ezekkel a melókkal, hálás voltam értük előre, közben meg utólag, ami viszont itt és most nem szépítette a nemleges választ. A tényt, hogy minden nekem igazán tetsző és szívből jövő írásom szabadidős tevékenységből származik, aminek soha nem volt célja a pénzkeresés. Valószínűleg mások is azokat tarthatják értékesnek, mert értük kaptam az összes eddigi elismerésemet.

Ezt nyilván mindig is tudtam, éreztem. Csak még…

Jólesett bekamuzni magamnak, hogy mivel tizennyolc éves korom óta újságíró akartam lenni, és most elvileg az vagyok, illik úgy tennem, mintha beteljesítettem volna a Nagy Célomat.

Tetszenek érteni: miután az első szerkesztőségből is, ahová bekerültem, inkább ellógtam otthoni munkára, s azóta is inkább kívülállóként dobáltam a kattinthatóra gyártott szövegeket a mindig aktuális feneketlen zsákba. (Erre dalolná Wolf Kati, hogy „szabadnak lenni tévutakon járva”.)

Szóval ráéreztem, hogy olyat szeretnék, aminek nem webanalitikai eszközökkel szokás mérni az értékét.

Azért legyen benne írás is, szerkesztés is, onlájn is. De csak olyan témában, ami belül a helyén van. Nem félinformatív felsorolásos remekmű vagy bulvárcsoda. Meg azért főnöknek lenni se volna rossz – viszont nem akképp, hogy felülről ugatják, mit ugassak lefelé. Mindezt nem vezettem így le listaszerűen, s nem böngésztem álláshirdetéseket.

Jobb is, mert ha megteszem, valószínűleg sírva röhögni kezdek, hogy bazmegalexa, ilyen munka nincsen. Ja, és material girl révén nyilván felmerült bennem az igény, hogy ne kelljen már százfelé dolgozni, kapjak egy normális fizetést.

És akkor jött az ajánlat. Házhoz, konkrétan.

Minden stimmel. Nem média. Nem futószalag. Töprengés nélkül rábólintottam. Azzal a fejmozdulattal elköszöntem a foggal-körömmel kivívott kívülálló pozíciótól, mert a minden eddiginél nagyobb felelősséggel járó munkakör jellegéből adódóan itt bent is leszek majd.

Kimerítőnek ígérkezik az ingázás, elvégre a bent azt jelenti, hogy az otthonomtól tizenöt percnyi sétára, itt a hegyen. Ismerős közegben. Mintha eleve nekem rendeltetett volna a hely, mert szinte minden ismeretnek hasznát veszem majd, amit eddig megszereztem. (A műfordítás marad mellette. Más valószínűleg nem.)

Még van néhány napom lezárni és megköszönni az eddigieket. Még van néhány napom felkészülni a kezdésre.

Mesélek majd, amikor eljön az ideje.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk:

8 Comments

  1. Úgy legyen.
    .
    Btw., én azért az ilyen “mélységes megbékélést éreztem. Ráleltem utamra. Egyenesen és világosan nyílt meg előttem” jellegű dolgoktól egy kicsit tartok. Ha megvan, honnét az idézet, azt is tudod, miért.
    .
    Nálam ez úgy működik (csak hogy legyen gerillapost része is a hozzászólásomnak :)), hogy szabadon alkotni az, amit szeretnék. Ehhez pedig sajnos az nem elég, hogy valaki pont arra kérjen meg, amit amúgy is szeretnék megcsinálni. Mert onnantól az már nem ugyanaz. Onnantól teljesítendő kötelesség lett, feladat, amit nem magamnak csinálok, nem azért, mert jól esik, hanem azért, hogy legyen mit ennem, meg legyen meleg víz, meg internet. Hogy ez miért alakult így, az hosszú történet. Igazából nem számítottam rá, hogy ennyire erősen bennem van ez. Amikor iskolába jártam, az utolsó 5..7 évben tudatosan arra készültem már, hogy amint vége lesz ennek a rémálomnak, abból fogok élni, amit szeretek csinálni. (Előtte meg nem gondoltam bele, csak a túlélés kötött le, meg az iskolából hazamenet elkezdődött nap, amikor azzal foglalkozhattam, ami érdekelt. A szüleimnek hála ezért. Mármint azért, hogy nem vitték nagyon túlzásba a tanulásra kényszerítést (párhuzamosan meg azért csesszék meg magukat az alkalmazott lelki terror miatt – csúnya ilyet mondani, de így teljes a kép), és azért meg különösen hálás vagyok, hogy megteremtették a feltételeit annak, hogy elektromossággal/elektronikával foglalkozhassak annyi évesen is már, amikor más szülők még visítva rántják el a gyereküket, ha egy konnektort csak meg akarna nézni közelről.)
    Na szóval amikor befejeztem az egyetemet, eljött, amire úgy vártam. És nem működött rendesen. És nem értettem, hogy miért. Tizensok év tapasztalata kellett, és ennek a végignyálazása, hogy megértsem, hogy rájöjjek arra a pár mondatra, amivel ezt a részt kezdtem. És azon túl, hogy buzgón kitöltöm mind a háromféle lottójáték egy-egy szelvényét hetente (szigorúan más-más számokkal hétről hétre – még egy csapdába nem kívánok belesétálni), nem igazán van ötletem, mit tudnék tenni.

    Kedvelés

    1. a mélységes megbékéléstől azért messze vagyok, mert néha sárgásbarna árnyalatot ölt a fehérneműm a kihívás súlyától :D rengeteg kétely és kérdés fortyog bennem valahol a stabil alap és a nyugodt felszín között, de szép lassan mindannyian válaszra lelnek.

      a te sztoridnál egyébként ott lehet elásva az eb, hogy valaki másnak a hasznára, egy gépezet részeként semmilyen feladat nem lehet ugyanolyan, mint szabadon. kivéve, ha van az a gépezet, aminek te magad a része tudsz lenni. ahol nem egy seperc alatt pótolható pozíciót töltesz be, hanem a lényed is beleillik a puzzle-be, s úgy tudsz alkotni, teremteni. kábé annyi az esélye, mint a lottó ötösnek, de azt is megnyeri néha valaki ;)

      Kedvelik 1 személy

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s