Összetévesztettem a szabadságot a saját magam állította korlátokkal, úgyhogy most újratervezés van. Minden téren, de először is a munkámban.

Azt hittem, elértem a szabadságnak azt a fokát, amire mindig is vágytam. Hogy nekem aztán senki sem mondhatja meg, mikor menjek és hova. Hogy én aztán ki nem dugom a saját otthonom íróasztala mögül az orromat. Hogy főleg írásból és szerkesztésből élek, mert hát újságíró volnék, vagy mi a fene.

Igen ám, csak olyan íze volt a dolognak, mint egy sokéves késéssel kihozott pizzának. Oké, hogy akkor megrendeltem a sonkásat, de most megpróbálkoznék valami pikánsabbal, amilyet még sohasem kóstoltam.

Valahogy így. | Fotó: qlaconsulting.com

Valahogy így. | Fotó: qlaconsulting.com

Azt hittem, nem vagyok rest megkérdőjelezni alapvető igazságokat. Adott esetben a sajátjaimat. Az elmúlt hónapokban eszméltem rá, hogy még mindig van egy rakás kőbe vésett öntörvényem, amit hosszú esztendők óta megszeghetetlen alapelvként kezeltem.

Jó ideig megvolt a létjogosultságuk, hiszen fantasztikus irányba repítettek. Most viszont már falként magasodtak körém, én pedig némileg ijedten pislogtam mögülük kifelé.

Nem szégyellem: befostam attól, hogy mennyire idegenek lettünk egymásnak ezzel a médiamunkássággal.

A befosást természetesen igyekeztem a lehető legelegánsabban végezni, ami azt jelenti, hogy idén nyáron hetekig befelé figyelve lestem a saját gondolataimat és érzéseimet. Közben műfordítottam sokat, rengeteget. Az jólesett, ám maradt mellette egyfajta hiányérzet.

Nekiálltam lépésről lépésre elemezgetni, hogy mit is szeretnék.

Súlyos felismerés volt, hogy amikor megtalált egy nem nagypiaci, de médiás vezetői pozíció, szörnyen akartam érte lelkesedni. Nagyon szerettem volna valami másfajtát és máshogyan csinálni, de hetvenöt cikk megírása után így is sírva könyörgött a lelkem, hogy hetvenhatodik ne legyen. Nem akarok hülyeséget mondani, de számszerűleg legalább négyezer hasonló került ki a kezem alól összesen.

Igen, imádok írni – csak nem így, nem ilyet.

Megkérdeztem magamtól, hogy imádtam-e valaha valamelyik munkában írt cikkemet.

Hogy tudok-e úgy nézni bármelyikre is, mint a saját, belőlem fakadó szellemi gyermekemre. Én jól elvoltam ezekkel a melókkal, hálás voltam értük előre, közben meg utólag, ami viszont itt és most nem szépítette a nemleges választ. A tényt, hogy minden nekem igazán tetsző és szívből jövő írásom szabadidős tevékenységből származik, aminek soha nem volt célja a pénzkeresés. Valószínűleg mások is azokat tarthatják értékesnek, mert értük kaptam az összes eddigi elismerésemet.

Ezt nyilván mindig is tudtam, éreztem. Csak még…

Jólesett bekamuzni magamnak, hogy mivel tizennyolc éves korom óta újságíró akartam lenni, és most elvileg az vagyok, illik úgy tennem, mintha beteljesítettem volna a Nagy Célomat.

Tetszenek érteni: miután az első szerkesztőségből is, ahová bekerültem, inkább ellógtam otthoni munkára, s azóta is inkább kívülállóként dobáltam a kattinthatóra gyártott szövegeket a mindig aktuális feneketlen zsákba. (Erre dalolná Wolf Kati, hogy „szabadnak lenni tévutakon járva”.)

Szóval ráéreztem, hogy olyat szeretnék, aminek nem webanalitikai eszközökkel szokás mérni az értékét.

Azért legyen benne írás is, szerkesztés is, onlájn is. De csak olyan témában, ami belül a helyén van. Nem félinformatív felsorolásos remekmű vagy bulvárcsoda. Meg azért főnöknek lenni se volna rossz – viszont nem akképp, hogy felülről ugatják, mit ugassak lefelé. Mindezt nem vezettem így le listaszerűen, s nem böngésztem álláshirdetéseket.

Jobb is, mert ha megteszem, valószínűleg sírva röhögni kezdek, hogy bazmegalexa, ilyen munka nincsen. Ja, és material girl révén nyilván felmerült bennem az igény, hogy ne kelljen már százfelé dolgozni, kapjak egy normális fizetést.

És akkor jött az ajánlat. Házhoz, konkrétan.

Minden stimmel. Nem média. Nem futószalag. Töprengés nélkül rábólintottam. Azzal a fejmozdulattal elköszöntem a foggal-körömmel kivívott kívülálló pozíciótól, mert a minden eddiginél nagyobb felelősséggel járó munkakör jellegéből adódóan itt bent is leszek majd.

Kimerítőnek ígérkezik az ingázás, elvégre a bent azt jelenti, hogy az otthonomtól tizenöt percnyi sétára, itt a hegyen. Ismerős közegben. Mintha eleve nekem rendeltetett volna a hely, mert szinte minden ismeretnek hasznát veszem majd, amit eddig megszereztem. (A műfordítás marad mellette. Más valószínűleg nem.)

Még van néhány napom lezárni és megköszönni az eddigieket. Még van néhány napom felkészülni a kezdésre.

Mesélek majd, amikor eljön az ideje.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: