A jó szándék amúgy klassz lenne, csak hát a pokolba vezető út is vele van kikövezve.

1. Segíteni nem kötelező

Vannak helyzetek, amikor az ember tudja – pontosabban érzi –, hogy nem lehet. Valamiért nem kóser a helyzet. Velem is előfordult, hogy a belső iránymutatás ellenére engedtem az ál-lelkiismeret képében nyomasztgató külső elvárásoknak, és segítettem, amikor nem kellett volna. Vagyis hát bizonyára kellett, mert ezáltal éltük meg a megélendőt az érintettel. Csak utólag már nem tenném meg még egyszer, mert így én voltam a faszkalap meg a hülye.

Bezzeg éles helyzetben úgy vélekedtem, hogy akkor vagyok faszkalap meg hülye, ha nem segítek.

Pedig mindenki a saját maga életének a főszereplője, tehát ha akár csak egy döntés erejéig is meghazudtolom önmagamat, annak szívás a vége – az indíttatás teljesen mindegy.

A szándék...

A szándék…

2. Nem érdemes jobban tudni

Előfordult, hogy valaki kért tőlem iksz dolgot.

Közöltem, hogy „hát baszki, elment az eszed, mert neked nyilvánvalóan inkább ipszilon kéne”.

Miközben neki szent meggyőződése volt, hogy előbbire van szüksége. Úgy is mondatnám, hogy kitárt karokkal rohant a síneken, és már látszott, hogy a vonat közeleg. Ő pedig ragaszkodott hozzá, hogy kurblis hajtányra váltson a gyorsabb előrehaladás érdekében, amelyet lehetőleg én vezetek. Ehelyett én nyilván pánikszerűen nekirohantam oldalról, hogy eltérítsem a vonat útjából.

Roppant büszke is voltam magamra, míg a köszönet elmaradása rá nem ébresztett, hogy elbaszarintottam. Akkor még nem tudtam maradéktalanul elfogadni az 1. pontot, és azt hittem, hogy valamit muszáj csinálnom. Úgyhogy azt csináltam, ami szerintem jó. Ami az én meggyőződésem szerint áldásos. De ki mondta, hogy másokat önként kell megkímélnem attól, amitől saját magamat akarom? És ki mondta, hogy az illető ezután rátér az én helyesnek tartott utamra? Lófaszt tér rá! Talál mást, aki a következő vonattal szemben lelkesen vezeti majd a kurblis hajtányt.

3. Csak oda-vissza működik

A segítségnyújtás áldozat: időben és energiában mindenképpen. (Ennek akár a pénz is lehet a csereeszköze, most lényegtelen.)

Ahhoz, hogy az áldozat értelmet nyerjen, el kell tudni fogadni az áldást, amit kapunk érte cserébe.

Nem biztos, hogy ugyanattól az embertől jön vissza. Nem biztos, hogy belátható időn belül. Nem biztos, hogy hasonló formában.

De minden olyan segítségnyújtás, ami nem árt, egy pluszjelet hoz a nevünk mellé a Mikulás listáján. Jár érte ajándék a sorstól. Követelni nem jó, de amikor érkezik, érdemes pironkodás nélkül örvendezni. Különben kibillen az egyensúly, és jön az ilyen-olyan jelzés, hogy valami nincs rendjén.

4. Kell valaki, aki elfogadja

A segítségnek kell, hogy legyen konkrét címzettje. Aki lehetőleg örömmel veszi, elfogadja, hasznára fordítja.

Méltó címzettek többnyire „maguktól” érkeznek, és nem úgy, hogy „segíthetnékem van!” táblával kiállok a térre toborozni őket.

Utóbbinak általában a türelmetlenség az oka: amikor a segítőkészség már megszületett, csak még nem futott be hozzá az alany. Be fog futni. Teketóriázókra tukmálással addig sem érdemes szarakodni.


A jóféle segítségnyújtás egyébként onnan ismerhető fel, hogy a végén valahogy többet ad, mint amennyit elvett.


Még több cikk: