Csökkenti a rezgésszintedet, gátolja a kapcsolódásodat Istenhez, büdös leszel tőle, s úgy általában véve szétrohasztja a beledet. Állítólag. És itt most álljunk meg egy szóra…

Ha én most leírom, amit gondolok, még a pogányok is kiakadnak majd, hogy eretnek vagyok. Márpedig leírom. Elő lehet készíteni a máglyát, majd grillezek fölötte húst. Mert szeretem, sőt értékes és egészséges tápláléknak tartom.

Nálam a húsevés egyetlen feltételezett hátránya sem igazolódott be, mint ahogy a hús nélkül töltött napoknak sincs semmi előnye. A dogmák ellen eredetileg lázadó spirituális körökben mintha mégis kőbe vésett szabály lenne, hogy tudatosságra törekvő lélek inkább csak növényi eredetű dolgokat vigyen be a testébe.

Kinek mi hiányzik. | Fotó: eater.com

Kinek mi hiányzik. | Fotó: eater.com

Ha egy szabály kőbe van vésve, akkor már eleve nem stimmelhet. Legalábbis szerintem. Egyfelől azért, mert ahányan vagyunk, annyifélék, így óriási baklövés általánosítani vagy tipizálni. Nincs két ember, akinek a szervezetében ugyanaz a hatás száz százalékig ugyanolyan folyamatokat indítana el – tehát ami az egyiknek „jó”, a másiknak korántsem biztos, hogy az lesz. Másfelől pedig…

Olyan, mintha a vegetáriánus vagy vegán életmód lenne napjaink bűnbocsátó cédulája, mely a testben elkövetett bármilyen „bűnért” járó poklot instant Disneylanddé változtatja.

Én azt vallom, hogy a táplálkozás – és maga az étel, az ital – szent dolog.

A szentséget sokféleképpen meg lehet élni. Van, akinek keretek kellenek hozzá, s van, aki szabadon szereti. Az utat, a belső hívást mindenki maga érzi. Ha valamiért éppen a húsról, illetve az állati eredetű holmikról való lemondás az út, hát legyen, váljék az illető egészségére. Mivel azonban mindenkinek elidegeníthetetlen joga megérezni és megtapasztalni a saját maga számára legáldásosabb utat, senki sem jelentheti ki, hogy ez vagy az a tuti, hogy emez különb amannál, hogy alávalóbb az egyik, mint a másik.

Eleinte csalódás volt látni, hogy egyébként nagy tudású tanítók és segítők torzulnak elvakultan hadonászó keresztes lovaggá a témától.

Hogy a spirituális fejlődés egyetemes fokmérőjévé próbálnak tenni valamit, miközben a spirituális fejlődés legfőbb ismérve, hogy nincs – és természetéből adódóan nem is nagyon lehet – egyetemes fokmérője.

Van, akinek aszkézis kell a fejlődéshez, míg mást a bőség formál inkább.

De a „kell” egyszerűen nem lehet külső kényszer, mert úgy nem éri el a célját. Senkiben sem szabadna elültetni annak a magvát, hogy „ha ezt vagy azt (nem) csinálod, akkor előrébb jársz”, hiszen az eltévedt felebarát emiatt végképp összezavarodhat, hogy valójában hol is jár.

Pedig a válasz egyszerű: jó úton halad, ha jól érzi magát – ha félelem nélkül, önazonosan tudja (t)enni, amit kíván.


Még több cikk: