Lógófülű cimborám királyi méltósággal tud heverészni ott, ahonnan rendszeresen lejjebb invitálja a gravitáció. Addig röhögtem rajta, míg rá nem jöttem: ezzel bizony néha én is így vagyok.

A szüleimnél lakó Marcipán – bár a hatalmi viszonyokat tekintve úgy tűnik, hogy inkább a szüleim laknak Marcipánnál – zseniális pofa. Ahol ő megjelenik, vidámság van, mivel ugye ránézésre olyan, mintha az apja bagoly lett volna.

Pedig nem bagoly az apja, hanem lógófülű macska. S akinek lógófülű az apja, ő maga is az lesz, ergo ha Marcika heréi Marcika alatt maradnak, akkor Nyíregyháza belátható időn belül kiérdemelheti „A lógófülű macskák városa” címet.

Az eset.

Az eset.

Ám ez a bejegyzés most Marcika másik végéről szól, tehát a fejéről. Amelyben valamilyen gondolati mechanizmus legitimálja, hogy mindezidáig ismeretlen módon felmásszon a hintaágy tetejére, s annak valamelyik sarkánál letelepedve perceken belül nagy sebességgel érjen földet.

A jelenség technikai oka, hogy a vékonyka anyag pont a sarkokon egy-egy kis beakasztható zsebbel csatlakozik a vázhoz. Marcika pedig kölyök még ugyan, ám termete miatt máris felnőtt méretű kigyúrt állat – és ezt a strapát a hintaágy teteje az esetek kilencven százalékában nem bírja, tehát nagy sebességű kényszerleszállás van.

Felmászik, leesik. Felmászik, leesik. Naponta akár többször is.

Ha leszedjük, hogy megvédjük a zuhanástól, pár perc múlva úgyis ott találjuk. Ha türelmesen elmagyarázzuk neki a fizika törvényein alapuló összefüggést, ránk se hederítve mossa tovább az egyelőre még meglévő tökét. A teraszra történő kilépésre pedig rendszerint nem kér írásos engedélyt, így olykor csak a puffanásból lehet megtudni az ablakon keresztüli szökésének tényét.

Marcikát tehát nem lehet megállítani – miként senkit sem, aki ilyen pedáns következetességgel áll sorba a szopóálarcért ugyanazért a tapasztalásért.

Bevallom, hogy amikor először láttam őt hanyag eleganciával landolni, rám jött a röhögés. „Hülye vagy te, Marcika…” – mondtam neki. „Bár én se vagyok sokkal okosabb” – tettem hozzá nyomban, mert eszembe jutott, hogy hányszor, de hányszor másztam fel ugyanannak a hintaágytetőnek a négy sarkára, hogy hátha pont most lesz fasza. Kábé három percig mindig én voltam az élet császára, és beteljesülni éreztem az ábrándomat, miközben még büszke is voltam magamra, amiért félretettem a korábbi kellemetlenségeken alapuló sztereotípiámat.

Ne szépítsük: így jártam például a klasszikus médiamunkássággal.

Csaknem kilenc évig másztam a hintaágy tetejére nap mint nap. Senki se hülyézett le miatta.

Sőt, akkor kérdezték meg finoman, hogy normális vagyok-e, amikor egy ponton úgy döntöttem, hogy a továbbiakban inkább máshova másznék, ha lehet. Marcika kilenc hónapja sincs még ezen a világon, hintaágytetőre csupán néhány hete mászogat – ősztől pedig a célhely szezonalitásának köszönhetően megint nem fog majd.

Előfordulhat, hogy Marcika bizonyos tekintetben valóban nem a bölcsesség szobra, amiért addig is folyton felmászik ugyanoda. De akkor én vajon minek a szobra voltam, amikor iksz éve random helyekre küldözgettem önéletrajzot tucatnyi kötegekben, hátha pont egy ugyanolyan struktúrában jó lesz nekem, amilyenben mindig is kurvaszar volt a második pillanattól kezdve?

S általában véve minek a szobra az, aki ugyanazért a tanulnivalóért mászik bele újabb és újabb emberi kapcsolatokba, helyzetekbe?

Tudni kell, hogy áldásos személyiségfejlődés alatt az ember vigyázva van. Marcika is, mert zömében vagy a talpára esik, vagy pedig egyenesen a hintaágyra – tehát még stabilabb helyre kerül, mint amit maga mögött kellett hagynia. Aztán hogy mihez kezd az újonnan meglelt biztonsággal, az ő dolga.

Egyszer majd minden krónikus leeső úgy fog vélekedni, hogy „a fasznak hiányzik ez az egész”. Addig nincs értelme túlfélteni, kiselőadást tartani neki, vagy éppen cseszegetni.

Mert mindenkinek a saját felismerése az igazi felismerés.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: