Belegondoltál már esetleg, hogy akár teljesen szabadjára engedheted azt, akivel igaz szeretet köt össze?

Először is elnézést kérek azoktól, akik a cím láttán arra számítottak, hogy ez az írás a „fűvál-fával” jeligéjű bioszexről szól. A szabad szeretetnek és szerelemnek tényleg lehet egyfajta woodstocki értelmezése, de itt most nem az a lényeg.

Hanem az a lényeg, hogy láttam egy madarat a hegyen. Nagyobbacskát, karon ülve. Első ránézésre sólyom volt, meg valójában másodikra is, csak azt nem tudtam, milyen. (Kerecsen?)

Ez itt a kert.

Ez itt a kert.

Más zsebkutyát szokott magánál tartani pórázra kötve, a hobbimadarászásra pedig általában a kalitka nyújt lehetőséget. De ez a srác tökéletes nyugalommal, a visszatartás legapróbb szándéknyilatkozata nélkül állt a Citadellánál az alkarján ide-oda nézegető sólyommal, aki egyébként bármikor felröppenhetett volna a szürkésfehér vattafelhőkkel díszített valószínűtlenül kék égbe.

Mégse röppent. És szerintem emberek között is csak az ilyesfajta kapcsolódásnak van értelme – bármilyen nexusban.

Nekem is ült már idomított sólyom a karomon, ám rajta érződött, hogy megfélemlítéssel nevelték belé a maradási kényszert. Amúgy is elég strapás lehet ötpercenként másnak a karjára ülni, nem? Ez a mostani jelenet viszont más volt: a madár és a gazdája valahogy összetartozott.

Úgy néztek egymásra, hogy látszott: egyikük sem fogja mindjárt lecserélni a másikat, mert együtt vannak.

A fekete tollas őszinte érdeklődéssel forgatta a fejét, mintha egy japán turistának beöltözött statisztákkal teli filmen szórakozna épp, a kar tulajdonosa pedig közte és egy csinos lány között járatta a tekintetét. Nem volt pózolás, nem volt fotózkodás – minden jel arra utalt, hogy ez a jelenet teljesen természetes mindhármuk számára. És mivel ők maguk természetesen viselkedtek, az arra járók közül csak a szemfülesek vették észre őket. Sutyorogtak is mindenféle nyelven, hogy börd, fógöl, pszítsza meg ilyenek.

Én eleinte nem is tudtam, mi fogott meg az egészben. Már rég továbbmentem, amikor rájöttem, miben rejlett a lényeg. Hát abban, hogy a két főszereplő minden pillanatban döntést hozott a maradásról – méghozzá szabadon.

Nem azon alapult a viszonyuk, hogy „én most bezárlak, fogva tartalak, hiszen úgyis jobban tudom, mi a jó neked, mert az enyém vagy”.

Hanem az ember részéről azon, hogy „kiviszlek a szabad ég alá, mert úgyis az az otthonod, de bízom benne, hogy velem maradsz, ha akarod”. (Plusz esetleg azon, hogy „nézzétek, milyen kurva menő madaram van”, ám ezt most hagyjuk.) Az állatról pedig lerítt, hogy „azért vagyok veled, mert nekem így a legjobb”. Biztos jó lenne felröppenni és meg sem állni például az Alpokig, csak hát az élmény értéke meglehetősen lecsökken, ha nincs ott, akivel érdemes lenni.

Szóval ezt láttam a fickóban meg a sólyomban: a szabad szeretet megtestesülését. Ami megszabadít és felszabadít. Gyorsan végiggondoltam, hány lélekkel bántam édibédi, ámde önmagában viszonylag életképtelen hullámos papagájként, és hányan próbáltak engem kalitkába zárni. Az is szeretet. Szép meg minden, csak emez még szebb.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: