Néhány százezer plusz áfáért bárki lehet gyógyító, lelkipásztor, vagy akár beavatott is.

Egyébiránt fantasztikusnak tartanám, hogy egyre jobban elterjed a tudatosság. De a nagy számok törvénye alapján az van, hogy Pista bácsi bizony folyamatosan belefingik a vattacukorba.

És Pista bácsi a karma földi helytartójaként jár el a művelet közben, hiszen gondoskodik róla, hogy mindenki azt kapja, amire befizetett. Amire éppen készen áll. Amilyen a lelki és szellemi felkészültsége. Vagy éppen a rezgésszintje.

Majd ő helyretesz! | Fotó: benobrien.net

Majd ő helyretesz! | Fotó: benobrien.net

Tehát aki totál kibukva, esetleg az éhhalál szélén bukdácsol oda Pista bácsihoz vattacukorért, az jobb esetben csak fingszagút, rosszabb esetben pedig csokisat fog kapni. Aki viszont őszinte kíváncsisággal, bátran és mosolyogva kér, meseízű rózsaszín felhőcskével távozik. Ugyanez a helyzet a spiritualitással is.

Azt kapja tőle az ember, amit az adott helyen és időben kapni képes.

A határ fölfelé a csillagos ég, a lefelét meg nem tudom, mert arra ritkán szoktam nézni.

Az utat nevezhetjük a spiritualitáson kívül önismeretnek vagy tudatosságnak is. A lényeg, hogy általában akkor indul el rajta egy lélek, amikor érzi, hogy valami nem stimmel. Valami hiányzik. Valami nem kerek. Hogy még a leghétköznapibb történésekre sem ártana mélyrehatóbb magyarázatot kapni – mert mintha véletlenek se nagyon lennének, meg ilyesmi.

A „kérj és megadatik” elve mindig működik: egy könyv vagy egy tanfolyam formájában szembejön az információ, ami segít elindulni.

És rögtön itt a csapdalehetőség, amibe annyi, de annyi embert láttam beleesni. Akiknek nyilván pont ezt kell megélni, viszont mégse jó nézni.

A csapda pedig nem más, mint az „én vagyok a faszagyerek”, az „enyém a mindentudás”, illetve szélsőséges formában a „hé, haver, én most utoljára születtem le, mert már mindent végigjátszottam, amit csak lehet”. Mindez természetesen a „rég letettem az egót” kijelentést követően.

Csont nélkül beveszi az említett dumákat, akinek ezzel van dolga éppen. Aki a maga szintjének megfelelő mestert, tanítót, gurut vagy gyógyítót keres.

Aki gyors és zökkenőmentes megoldást akar minden problémájára, szívesen átruházza a felelősséget egy hasonszőrű entitásra.

Haladéktalanul fel is merül a vád, hogy „biztos rosszul reikizett meg a Julcsa, mert még mindig aranyerem van”, avagy „nem is jó thétás ez a Béla, mert már kétszer ásott az ikersztorimra, mégsem tudok megbízni másokban”.

Én ilyen szempontból rendkívül fura vagyok, mert mindig is úgy tekintettem az ilyesfajta tudásra, mint egy gyerekre, aminek először meg kell fogannia és belülről táplálva növekednie, mielőtt a külvilágnak bármit is mutatnék belőle. Akkor se túl sokat. Mert ez nem olyan.

Másnak lehet olyan, persze. Főleg abban a világban, ahol az anyjukból való kibújás folyamatában lájvsztrímelik a csecsemőket. Azzal sincs semmi baj. A több száz fős előadásokkal sincs. Azokkal a tanfolyamokkal sincs, ahol boldog-boldogtalan szerezhet spirigurupapírt. A felvilágosodás elérte a kritikus tömeget, az információknak gátat szabni nem lehet – és nem is kell.

Csak azt mondom, hogy mindenki legyen tudatában: pontosan olyan tömegképzés folyik ezen a téren, mint a felsőoktatásban. Akárki „lediplomázhat”, ám a bizonyítványa pont annyit fog érni, amennyit belerak.

Akkor tudja hasznosítani a saját életében, ha nem fél szembenézni önmagával. Akkor tud segíteni másoknak, ha ez megvolt, és rejlik még benne sok-sok tudásszomj meg alázat.

Utóbbi esetben viszont nem fogja önjelölt prófétaként vagy egyenesen Jézus-reinkarnációként reklámozni magát, hogy kivívja Pista bácsi haragját. Csak szépen teszi a dolgát, amiért talán nem számít ugyan, de a legnagyobb és legfinomabb vattacukor jár.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: