Akármilyen képet szeretnél festeni magadról, ez mindent elárul. Gondolj csak bele: hány forintért adnál át nekem például harminc percet, hogy felhasználhassam a saját céljaim elérésére?

Harminc percet, amit már semmi sem hoz vissza neked, amihez nem kapcsolódik előremutató vagy élményszerű megélésed. Harminc percet, amiből valószínűleg csak arra fogsz emlékezni, hogy „ez is eltelt”. Arra nem, hogy mivel telt el, mer’ hát ugye semmi emlékezetessel.

Na, erre találj ki egy árat, és jól vésd az eszedbe. Az első tippem, hogy ezen összeg alatt ne fecséreld el a munkaidődet. A második pedig, hogy ha problémád van a társadalmilag elfogadott „semmi emlékezetes” koncepcióval, teremts magadnak másik rendszert.

Sokat ér. | Fotó: kinja-img.com

Sokat ér. | Fotó: kinja-img.com

Én életem első munkanapján haltam bele egy kicsit ebbe a felismerésbe. Hogy most akkor eladom az időmet. És hogy mindenki ezt csinálja, erről szól az élet, ez a természetes… nekem pedig alapjában véve nem stimmel.

Töltsek el iksz órát valahol valamivel, igazából valaki másnak a gyarapodásáért, némi járulékos haszon fejében? Istenem! Vajon helyénvalóbbnak érezném-e, ha kétszer vagy háromszor annyit kapnék érte? Nem.

De nyilván kitartottam, maradtam, csináltam – mert mindenki ezt csinálta körülöttem.

Csak minél több pénzt kapott, annál menőbbnek tartották érte. Pedig ebben a leosztásban még a vezető is csicska, mert a tulaj malmára hajtja a vizet, ám eközben nagy kocsi van a valaga alatt.

Viszont a kisegítő munkatárs (például a büfés vagy a takarító) is lehet király, ha tökéletes harmóniában él a helyzettel, és szerelmes a tevékenységbe, amit csinál. Ő azonban így nem másnak adja el az idejét, hanem inkább saját maga éli meg – tudatosan vagy tudatlanul briliáns döntéssel.

Ezt a felismerést én se kaptam ingyen.

Évekig reméltem, hogy mégis az összegnél van a kutya elásva. Tévedtem.

Hogy van az a pénz, amire azt tudom mondani: „mindennap a tiétek vagyok ettől eddig”. Nem baj egyébként, ha valakinek tényleg van az a pénz, amiért egy adott tevékenység-munkakörülmény párosításba őszintén bele tud szerelmesedni. Sőt, nekem egy efféle hajlam megkönnyítette volna a helyzetemet.

Mert folyton abba futottam bele, hogy magát a munkát imádtam (fél siker!), viszont a körülmények mégis börtönrácsot húztak köré, ami miatt nem esett jól csinálni. A helybéli megkötést viszonylag hamar sikerült leráznom magamról, mert nyilvánvalóvá vált, hogy már csak a szerkesztőségi számítógépek gyorsaságát, így a munkavégzés hatékonyságát tekintve is jobb döntés engem formabontó módon hazaengedni, hiszen így egy időben két odabent szorgoskodó ember munkáját is el bírom végezni.

Ami egyébként az odabent szorgoskodó embereknek nyilván kevésbé tetszik. Hogy otthon ül valaki, aki kétszer olyan hatékonyan dolgozik. Igen ám, de én ezzel a (kívülről irigylésre méltó) helyzettel sem voltam kibékülve. Mert az otthon dolgozóra is rá kell erőltetni valami pórázt, amire a szigorú időbeli megkötés a legjobb megoldás.

Ekkor jöttem rá, hogy…

Kétféle rendszer létezik: az egyiknek az az elsődleges célja, hogy pénzt termeljen, a másiknak pedig az, hogy értéket teremtsen.

Előbbit a külső kényszer (a póráz) tartja össze. Utóbbit pedig a benne lévők saját motivációja, hite és meggyőződése.

Minden cég kurvára szeretné egyébként azt hinni, hogy ő a második kategóriába tartozik. Hogy a dolgozók azért dolgoznak ott, mert szeretnek ott dolgozni. De a fluktuáció nem hazudik.

Ahol jönnek-mennek az emberek, hiszen nem találják meg, amit keresnek, az csupán egy pénzgyár, amit kreatív energia helyett a jól bevált futószalag és a költséghatékonyság dicső törvénye éltet.

A médiás jövés-menés jellemzően úgy néz ki, hogy néhány év alatt bejárod a számodra életképesnek és reális célnak tűnő helyeket, meghallgatod azoknak a kollégknak a (rém)sztorijait, akik máshol próbálkozgattak előtte, a végén pedig kötsz egy kompromisszumot, mert a legkevésbé szart azért mégse kéne otthagyni.

Szar alatt azt értem, amit nem érzel önazonosnak, csupán felvett szerepnek. A szar kívülről aranytömbnek is tűnhet, és ez megnehezíti a nagy felismeréseket. Pedig a szarból úgy lehet aranytömböt faragni: a nagy felismerésekkel, amik a saját igazság felvállalásához vezetnek.

Na, szóval én tizennyolc éves korom óta tudom, hogy a helyhez vagy az időhöz kötött munka nem az enyém.

Ha belemegyek, olyan, mint egy két számmal kisebb csipkebugyi. Szép, szép, de irgalmatlanul vágja a seggemet minden belégzésnél. Annyira alien koncepció a számomra, hogy az önmegvalósítás ösztönszintű gátja. A felismeréstől összeomlottam, miszerint bassza meg, nem vagyok kompatibilis a világgal.

Mert nekem nincs az a pénz, amiért szívvel-lélekkel tudom vállani, hogy a gép előtt ülök például délután egytől négyig. Szív és lélek nélkül tudtam egy darabig.

Próbáltam azt kamuzni magamnak, hogy á, nem is kötelező, én akarom így.

Pedig dehogy akarom, sohasem akartam. Csak még nem álltam rá készen, hogy az állítólag kőbe vésett határok helyett teljesen újakat jelöljek ki magamnak. Hogy el merjem hinni: így is működhet, sőt ez visz rá igazán az utamra.

Ahol tényleg rám van szükség, és nem csupán egy adott pozíciót ideiglenesen betöltő bábu vagyok, senki sem akar rám erőltetni ilyen dolgokat.

Megbeszéljük, mi legyen kész és mikorra, de hogy az ágyból vagy Hawaii-ról, délben vagy éjjel csinálom meg, nem téma.

Visszagondolva egyébként abszurd, hogy valaha is téma volt. Mégsem bántam meg, hogy sokáig eladtam az időmet. Mi több, hálával gondolok azokra, akik vásároltak belőle. Mert így szép lassan rájöhettem, hogy saját magamnak mennyit érek.


Még több cikk: