Erre még nem volt példa, hogy egy játék miatt emberek milliói járkáljanak süketen és vakon a világban.

A Pokémon GO fölött nem érdemes pálcát törni. Csupán egy termék, amire hatalmas az igény. Magán az igényen viszont el lehet gondolkodni, mert nagyon szépen megmutatja azt a tudatos önszabotáló folyamatot, amit minden kor szülöttei hajlamosak voltak elkövetni.

Nevezetesen azt, hogy „nem tetszik a saját valóságom, ezért átszököm egy másikba helyette”. Lánykori nevén eszképizmusnak hívják a jelenséget, és bizonyos szemszögből a pálinkára hasonlít. Abban legalábbis biztosan, hogy kis mértékben orvosság, nagy dózisban méreg szokott lenni.

Se lát, se hall. | Fotó: bloomberg.com

Se lát, se hall. | Fotó: bloomberg.com

Ez a fajta elvágyódás szülte meg a pletykát már a barlanglakóknál („felrajzolom a falra, mit csinált a Gizi férje azzal a lator homo erectus-szal”), ez hívta életre az irodalmat, a színházat és a filmet. És ezért szeretünk valaki másnak a valóságába bekukucskálni a Facebookon keresztül, vagy éppen Angry Birds-özni a metrón, amikor eljutunk oda, hogy senki emberfia nem érdekel bennünket.

A Pokémon GO már azt a „szarok mindenbe” állapotot testesíti meg, amikor az érzékelésünket szinte teljesen kivonjuk a környezetből, és áttesszük egy annál kellemesebbnek ígérkező helyre.

Egy „kiterjesztett”, avagy augmentált valóságba, amiben találkozik tárgyi világ meg a virtuális. Jelen esetben nemcsak időben, hanem térben is.

Tehát úgy megyek ki az utcára, hogy a telefonom kijelzőjét bámulva, virtuális önmagam bőrébe bújva igyekszem mindenféle lófaszkákat gyűjteni, amik valós fizikai helyeken vannak a játékban, és ha sokat gyűjtök belőlük, akkor menő leszek – ámde menőségem ott ragad a mátrixban, mert a nem virtuális önvalómat kivasalja a villamos, vagy nekimegyek vele az oszlopnak.

A koncepció merőben más, mint a kamaszkoromban megszokott számítógép előtt ragadás.

Azt nyilván én is csináltam. Nyilván másfajta pótcselekvések is vannak. Nyilván mindenki pótcselekszik valamit, és ez bármi lehet az ivászattól kezdve a flörtkényszeren át a munkamániáig. A lényeg, hogy az ilyen tevékenység kivezeti belőlünk azt az energiát, amivel nem tudunk mit kezdeni.

Pedig az energia, s az azt áramoltató figyelem nagy kincs. Az idő is.

Meg lehet velük váltani a világot – saját magunkét legalábbis biztosan, és az elég is.

De nem kell mindig mindenkinek világot váltogatni. Én erre a pokémonlázra is azt mondanám talán, hogy a kutyának sem árt, ha valaki eltölt vele egy-egy boldog félórát. Bár ez hülye hasonlat volt, mert a kutya – saját híján a szomszédé, vagy e bolygón bármelyik – bizonyára felbecsülhetetlennek érezne félóra emberi törődést, ami ily módon a semmire pazarlódik. Amúgy meg irreális a feltételezés, hiszen senki sem félórát tölt ezzel, mert az eb-allegóriánál megmaradva úgyis rákap, mint pitbull a jóllakott napközisre.

Feltennék néhány költői kérdést, amire kivételesen ér válaszolni. Milyen értéket és élményt nyújt a Pokémon GO, amit a játékon kívül is lehet kamatoztatni?

Mi lesz azzal a rengeteg perccel, azzal a visszahozhatatlan és pótolhatatlan életidővel, ami nem létező izékék begyűjtésére ment el?

Mi lesz azzal a sok-sok színnel, zajjal, illattal, hangulattal és érzéssel, amit a telefonodba a szokásosnál is jobban belemélyedve mulasztottál el? Mit érsz vele, ha kiszúrtad a pokémont a víz mellett, de miatta észre sem vetted az ott álló másik embert?

Hát persze… Az a legjobb az egészben, hogy tökéletes alibivel szolgál mindenre. Nem kell látnod, nem kell hallanod, nem kell beszélned. Csak zombiként lépkedve nyomogatod a mobilodat, és örülsz neki, hogy a néhány hüvelykes képen mennyivel egyszerűbb teljesíteni a nagy célt, mint a komolyabb feladatokkal teli háromdimenziós HD-n.


Még több cikk: