Hiába telefonálsz be a mezőnyében legbizalomgerjesztőbb jósnak a tévébe, hiába szaladgálsz az asztrológustól kezdve a reikimesteren át a látóig mindenkihez – megoldást saját magadon kívül senki mástól nem remélhetsz.

Két hírem van. Egyik sem jó vagy rossz, viszont akad köztük olyan, amelyiknek a megemésztése nekem például nem volt piskóta. Sőt most, hogy így belegondolok, igazából a maga idejében mindkettővel meggyűlt a bajom.

Az első hír, hogy végtelen mennyiségű segítség áll rendelkezésedre a létező összes kérdés megválaszolásához. Persze, a nagy számok törvénye alapján elég széles a minőségi spektrum, és mindig abba botlasz majd bele, amelyik a leginkább megfelel a tudatossági szintednek.

Ha csupán arra keresel megerősítést, hogy ugye nem csalt meg a Béla, akkor valószínűleg egy cigányasszony kiolvassa a tenyeredből az aluljáróban, hogy örök boldogság van nektek megírva – kivéve, ha nem adsz legalább egy ötszázast, mert akkor el lesz intézve odafent, hogy holnaptól háremet tartson az a bitang.

Az útelágazás nehéz szó.

Az útelágazás nehéz szó.

Ha viszont képes vagy őszinte kíváncsisággal, nyitottan és minden eshetőségre felkészülten kérdezni, akkor csodavilág tárul majd a szemed elé. Én például még nem mindig tartok ott, hogy tényleg fel legyek készülve minden eshetőségre, de így is az van, hogy felbecsülhetetlen útmutatásokat kapok a legváratlanabb pillanatokban.

És ez a második hírem. Nem válaszokat kap az ember, hanem útmutatásokat. Jelzéseket, amiknek az értelmezése szabad. Dönthetek úgy, hogy tudomást sem veszek róla.

Dönthetek úgy, hogy nem fogadom el, és még hangosan kommentálom is, hogy lófaszt.

Természetesen akkor szoktam ekképpen reagálni, ha valami rettenetesen betalál: tehát legbelül nagyon is tudom, hogy ez a stájsz, csak túlságosan libabőrös a külső visszaigazolás. És olyan is van, amikor nem tetszik maga a stájsz. Azaz a válasz, ami kiforrt bennem a kapott információk birtokában.

Legutóbb például a múlt héten csaptam az asztalra, hogy szar ment a palacsintába, beszélni akarok a főnökkel márazonnal. A főnök itt azt az entitást jelenti, amit befelé fordulással lehet elérni, és hitbeli meggyőződéstől függően sokféleképpen szokták hívni: nekem az isten vagy a teremtő a legpraktikusabb, hiszen miután ő egységben (és nem polaritásban) létezik, nem célszerű neki se férfi, se női nevet adni; hiába lenne kézenfekvő a Jocó vagy a Juci.

A csúcs az egészben, hogy konkrét választ a Főnök is csak ritkán szokott adni.

Inkább elküld ide-oda, elém pottyant egy-két könyvet, bemutat nekem néhány embert, vagy éppen belecsempész dolgokat a Facebook hírfolyamomba. És ha túlságosan kívülre helyezném a fókuszt, akkor bájos iróniával emlékeztet rá, hogy a válasz mindig belül van.

Ezzel együtt készséges csapatot tud delegálni a teljes körű segítségnyújtásra: nekem volt szerencsém hiteles arcoktól tanulni különböző módszereket a testem-lelkem-szellemem egyensúlyba hozására, kaptam az életem és a személyiségem különböző aspektusaira rávilágító igazi csillagbölcseleti elemzést, illetve alkalomadtán konzultálok egy baromi jó humorú hús-vér látóval is. Plusz van háromféle kártyám, és sajnos hálistennek mind feszt működik.

Ez most úgy hangzik, mint valamiféle Válaszkánaán, ahová elérve már nincs dilemma, nincs kétség. Pedig dehogy nincs!

Legutóbb például azt kaptam válaszként a nagy kérdésemre, hogy a Nagy Kérdésem nem létezik.

Hogy racionális elmével tudakolhatom ugyan, jobbra induljak-e vagy balra, de az egyik út néhány kilométer múlva visszakanyarodik a másikba, tehát kikerülhetetlen feladattal állok szemben, a szabad akaratom pedig arra terjed ki, meddig és hogyan kerülgetem. Mondom kösz, bazmeg, egy egyszerű „balra” is megtette volna, mert ez így végiggondolva csöppet kínos az egómnak.

„Hiába menekülsz, hiába futsz. A sorsod elől futni úgyse tudsz.”

Ezzel a két mondattal fokozták odafentről a fokozhatatlant, nekem pedig több se kellett: ennek hallatán szó szerint futócipőt húztam. Mert én majd megmondom, mikor és merre futok, jó? Úgyhogy lefutottam a hegyről, és az este tizenegykor elhagyatott, útépítés miatt egyébként is éppen használaton kívüli villamossínek között óhajtottam folytatni egy kicsit az utamat.

Csakhogy menet közben megvilágosodtam. Mármint szó szerint, mert mögöttem egyszer csak fénykürt villant, és dudálás harsogta túl az ájpodomat. A vállam fölött hátrapillantva konkrétan a seggemben haladó hetes busszal találtam szemben magam, amely a matéria szintjén készségesen megmutatta, mi történik, ha szabad akaratnak álcázott makacsság címén másik utat választok, mint ami kijelöltetett a célomhoz.

Szóval a kereskedelmi tévécsatornán kristálygömböző javasasszonytól kezdve a hetes buszig tényleg bárki és bármi közelebb vihet a válaszhoz. Csak nem mindegy, hogy elismered-e a saját szerepedet és felelősségedet az egyenletben, mert végül is az lenne a kulcs.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: