Nyócker-Gellérthegy barátság

„Szar, hogy kidolgozom a belem, de te sokkal többet keresel nálam.” Ezt egy barátnőm mondta. Én pedig őszinteségét értékelvén megállapítottam, hogy a helyzet bizony kissé húbazmeg kategória.

A beszélgetés kiindulópontja az volt, hogy én szóvá tettem: mostanában mintha folyton leckéztetne.

Például amikor anyagiakról beszélgetvén megosztottam vele, hogy én most éppen bizonytalanságban csücsülök, mert munkafronton némi karmikus szopódásba futván azt se tudom, hányassal fog kezdődni a havi végösszeg, azt a választ kaptam, hogy tökmindegy, mert egyébként úgyis a többszöröse szokott lenni az övének.

S hiába van állandó meghívása hozzám, még sohasem jött el… pedig a Nyócker és a Gellérthegy közötti távolság – a címünket nézve, tömegközlekedéssel – tizenkilenc perc.

A felfelé vezető út.
A felfelé vezető út.

„Én nem haragszom rád, nem vagyok irigy. Inkább magamra haragszom, amiért nekem ez még jó távoli dolog.”

Nem lepett meg, hiszen tapasztalatból tudom, hogyan működik ez. Én is haragudtam magamra a munkásember-létem első öt évében, amikor három-négyszáz forint között mozgott az órabérem. Nem láttam nekem tetsző kiutat, csak szarabbnál szarabb kész alternatívákat. A barátnőm most van ebben: másoknál látott pályákat gondolt végig, és arra jutott, hogy a legkevésbé rossz alternatíva neki jelenleg bértáblához kötött irodistának lenni.

Tehát ő úgy döntött, hogy még évekig – de legalább másfélig – ebben a helyzetben marad. Utána majd „menő” lesz, „burzsuj” lesz, ki van a dolog találva. Simán lehet az egyébként, mert megvan hozzá a talpraesettsége meg az esze, viszont…

Én kívülről látom, hogy a szabad akaratából választott szituáció feszítő ellentmondásban áll a lényével.

Mind a munka jellegét, mind a környezetet illetően. Iratokkal dolgozik egy irodában, ami az önmegvalósítás csimborasszója mindazoknak, akik szeretik az iratokat és az irodákat. Ő nem szereti őket, de ezt választotta.

És mindennap meghasonul egy kicsit a saját választása miatt.

Ami egyébként óriási fejlődés az előző munkahelyéhez képest, ahol havi nyolcvanat keresett.

Ennek az említésére két minta aktiválódik bennem még mindig, pedig szeretném őket magam mögött hagyni. Az egyik a negatív versengés a különbség tompítására. Hogy én teljes munkaidőben, egyik megyeszékhelyről a másikra ingázva kerestem régen havi nyolcvanat. Hogy itt magamnak teremtettem elő mindent, ő pedig startolhatott saját lakással. A másik minta a megmentő szerep, amikor falra hányt borsó gyanánt sokadjára elpuffogtatom, miként lépegetem át a tudati korlátaimat, és hogyan teszem magamat képessé a bőség fogadására.

Ezeket levetkőzve nekem nem jut osztályrészül más, csak a halk elfogadás. A másik sorsának tiszteletben tartása. Hogy ő most ezt éli, így döntött, ezt választotta. A fix határok kijelölésével, hogy azért szarulesős bántás ne ficcenjen be, vagy ha mégis, akkor szólok érte. Vagy ő szól, ha véletlenül túlzottan rávilágítok az általa nagyon – általam pedig kevésbé – érzett különbségre.

Remélem, ez így működhet.

Remélem, hogy ő is odatalál a saját hegyére. Remélem, hogy a „jóban-rosszban”-nak az első fele is érvényes.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk:

1 Comment

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s