High-res version

Tegnap kaptam meg az új jogsimat. Rögtön elvigyorodtam, amikor megláttam. De hogy miért, azt eleinte nem tudtam. A régivel összehasonlítva már van sejtelmem róla – bár annyi mindent gondolok és érzek egyszerre, hogy még keresgélni kell a szavakat.

Ez a dolog úgy lett kitalálva, hogy az embernél soha sincs egyszerre a régi meg az új jogsija, hiszen elveszik az egyiket, mielőtt odaadják a másikat. Amúgy is csak futó pillantást vetettem a frissre, amikor zsebre vágtam a fülledt levegőjű okmányirodában. Hazaérve viszont intenzív hascsikarás módjára sürgető késztetés lett úrrá rajtam, hogy előkeressem a fél órával azelőttig magamnál hordottnak a képét, amit egyébként az Airbnb-s személyazonosság-igazolás miatt kellett egyszer lefotózni.

Meg is találtam, úgyhogy csodálkozva pisloghattam a tizenhét éves önmagamra. Hozzátenném, hogy azt egy viszonylag jól sikerült képnek éltem meg akkoriban. Tényleg azt láttam a tükörben, ami most feketén-fehéren itt van balra. Most pedig emezt látom, jobbra.

Az igazolványkép különösen könyörtelen műfaj, mert a pózolgatás meg a retus totál kizárva.

Nem egy felülről lőtt, kitekeredett szelfi, amin az lehetsz, aki éppen lenni akarsz. Olyan keresetlen őszinteséggel szembesít saját magaddal egy adott időpillanatban, amilyenre nem is biztos, hogy kész vagy.

Egyébként nyilván nem én vagyok az egyetlen, akivel kurva sok minden történt az elmúlt tíz évben. És abban a mezőnyben sem egyedül lézengek, amelyikben azok leledznek, akiknek az idő varázslatosan jót tesz.

Bevallom, hogy a megélt változások teljes tudatában is azt hittem, hogy az arcom saját magam által észlelt „kicserélődése” csupán a képzeletem szüleménye.

Hogy nagyjából biztos tök ugyanúgy nézek ki, csak én látom magam másmilyennek. Hogy mindössze arról van szó, hogy megtaláltam és megszerettem magamban a szépet.

Valószínűleg amúgy tényleg csak arról van szó. „Csak” nélkül, mert ami odabent történik, annak idekint is megvan a lenyomata. Emlékszem, milyen volt tizenhét évesen odaülni a kis webkamera elé az okmányirodában. Iszonyúan szorongtam. Utáltam, ha fotóznak – nem éreztem magam önazonosnak. Sem az arcommal, sem a testemmel, sem a mindennapjaimmal.

Sose volt velem különösebb gond, de inkább kívülről szemléltem magamat. Mintha még nem helyezkedtem volna bele a saját sorsomba.

Nem értettem, miért vagyok annyi kiló, miért van holdvilág ábrázatom, mi a francért kell iskolába járnom, továbbá miért örülök egyáltalán a jogsinak, amikor a szüleim féltő szeretetét ismerve még hosszú évekig csak szigorú felügyelet alatt vezethetek néha-néha három kilométert a teszkóig meg vissza. De miheztartás végett legalább kihúztam a szememet tussal.

Most nem foglalkoztam ilyen apróságokkal. Nyári záporból estem be a bolondos nevű kormányablakba.

A végeredményt elnézve beakadt egy szögegyenesen felálló hajtincs a pillangós ernyőmbe – nem baj.

Jó is, hogy így van, mert kitűnő szimbóluma a felső világgal való kapcsolódásnak. Akárcsak a délutáni csendes pihenő után kisimult ovisokat leköröző gödröcskés vigyorka, leheletfinom fogszabályzó-villantással.

A régi képnél rám szóltak, hogy mosolyoghatnék jobban is. Nem tudtam, minek kéne örülni. Az új képnél rám szóltak, hogy mosolyogjak kevésbé. Nem tudtam, minek kéne nem örülni.

Örülök például ennek a két fotónak is. Meg az útnak, amit gyalog, kocsival és minden mással sikerült tíz esztendő alatt bejárni.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: