Tavaly fogalmazódott meg bennem, hogy kilépek a média fősodrából, amint lehet. Most megteszem. Magam mögött hagyom a kattintásvadászatot és a mennyiségi szemléletet.

Én abban kezdtem dolgozni, abban fejlődgettem, abban kerestem a pénzecskémet. Eleinte csak szerkesztgettem, aztán már írtam is szakmányban a cikkeket. Egyiket a másik után, iksz idő alatt minél többet. Végigjártam a ranglétra összes fokát: négyszáz forintos órabérű segédszerkesztőtől kezdve főszerkesztőig voltam minden. Szerettem csinálni, őszintén lelkesedtem érte. Csakhogy mindig ott motoszkált bennem az érzés, hogy valami nem stimmel.

Egy út van: előre.

Egy út van: előre.

Igyekeztem nem törődni ezzel a valamivel. Megmagyaráztam magamnak, hogy ez egy ilyen szakma, a munka az munka, amúgy pedig semmi sem tökéletes. Reméltem, hogy az évek múlásával egyszer csak kikopik a fejemből az újra és újra felbukkanó jelenet, miszerint a munkavégzés bizonyos pontjain kívülről látom magamat, s a saját pofámba ordítom, hogy „mi a szart csinálsz, ember?” De nem kopott ki, sőt az ordibálás egyre hangosabb lett.

Akkor szakította át a dobhártyámat, amikor tavaly összehoztam egy értelmes cikket, ám az nem jelenhetett meg a nevemmel fémjelzett helyen. Mert ott csak meghatározott terjedelmű, pontosan hét lapozható bekezdésből álló habkönnyű izémizéket láttak szívesen. Ezzel egyébként semmi baj nincsen, hiszen működőképes és célorientált üzleti modell.

Az egész mainstream média így működik: állítsunk elő minél több tartalmat, öntsük rá a népre, majd tegyük egyetlen és egyetemes mércénkké, hogy hányan pillantottak bele.

A hirdető a DJ, a médium a táncparkett, a rohanás a ritmus, néhány mindenható statisztikai adat meg a zene. (Pink után szabadon, ugye.) Erre istenien lehet bulizni akár egy életen át, de nekem valahogy mégse megy.

Én nem szeretek úgy dolgozni, hogy a munkám célja és értelme csupán annyi, hogy a mai adag is legyen meg.

Ígéretet tettem hát magamnak: függetlenné válok a mókuskeréktől, ha nagy leszek.

Ennek egy éve. Akkor kicsi voltam, nagyon kicsi bizonyos értelemben. A szüleimmel éltem, úgyhogy csak dolgoznom kellett. Csináltam a kis futószalagos teendőimet, és fogalmam se volt, mennyiért adják a boltban a kenyeret. De már nem léteztem békében ezzel a kései gyermekléttel, így a költözés gondolatát dédelgetve pont kapóra jött egy lehetőség: minden addiginál nagyobb és csillogóbb keretek között folytathattam, amit már jól ismertem. Közben nemcsak, hogy képbe kerültem a kenyér árát illetően, hanem rájöttem, hogy jobb, ha magamnak sütöm meg.

Már hiába jött a néma ordibálás, amikor este tízkor bréking nyúz gyanánt haladéktalanul közhírré kellett tennem Justin Bieber új frizuráját, hiszen a lisztet sem ingyen osztogatják. A beszakadt dobhártyámat összefércelte a bankszámla-egyenlegem. Egy időre. Egészen addig, amíg a feladatköröm a menetrendszerű növekedés miatt változni nem kezdett, és hirtelenjében még a tinisztárok kalandjait megéneklő ötszáz karakteres minieposzok is viszonylag értelmesnek tűntek. Még így is álommeló volt – csak hát nem az én álmaimé, affene.

Úgyhogy vége lett. Egyik napról a másikra, teljesen.

Én pedig látszólag morfondírozni kezdtem, hogy most akkor mi legyen. Főleg, miután tavasszal több munkát is leadtam – arra számítván, hogy összesen egy mainstream cuccot azért meghagyok, mert annyi valamiféle félig külső elvárásból fakadóan mégiscsak kell. Illik, hogy legyen. Az észérvek tehát azt diktálták volna, hogy küldjem el pár helyre az egyébként nem rossz önéletrajzomat, és csináljam máshol ugyanazt, csak pepitában. Mert az a kitaposott ösvény, a biztonságos út, a megélhetési alap.

Csak aztán észbe kaptam, hogy lófaszt. Éppen ez a kitűnő alkalom arra, hogy a magamnak tett ígéretet betartsam! Hogy a meglévő szabályok helyett újakat alkossak. Hogy az ismert lehetőségek helyett új horizont felé nyissak. Rögtön meg is fogalmazódott bennem két alaptörvény, ami mindig ott volt mélyen belém vésve, de most lettem rá készen, hogy mindkettő hatályba lépjen.

Az első, hogy csak olyan munkát végzek, aminek nem a pénztermelés a fő és az egyetlen célja, hanem valami más értelme is akad.

Ha csupán annyi, hogy nekem jólesik csinálni egyetlenegy embert elgondolkodtat, máris megfelel a kritériumnak. Én nem azért írok, fordítok és szerkesztek, hogy a világban egy picivel több hirdetési felület legyen. Nem sétálok bele újabb gépiesen ismétlődő napi kötelezettségbe, mert az nem ad hozzá semmit a nagy egészhez, sőt elvesz belőle.

A második, hogy nem jelentkezem munkára senkinél és sehova.

Úgyis megtalál, akinek és aminek meg kell találnia – akkor meg hova kapkodjak? Egészen másfajta légkört eredményez, ha direkt megkeresnek, mint az, ha két ánégyes oldallal kilincselek, amibe címszavakkal sűrítettem az eddigi karrieremet.

Tisztában vagyok vele: többségi nézőpontból megállapítható, hogy nekem elmentek otthonról. Pedig szerintem pont most jöttek haza – most lesz csak igazán jó.


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: