Egy lemondott nyaralás története

Én még soha egyetlen utazást se mondtam le. Most ennek is eljött az ideje. A legfurcsább az egészben, hogy csalódottságnak nyoma sincs bennem.

Úgy volt, hogy június utolsó hetében Nizzába megyünk barátnőmmel, aki a mesés Barcelonában és a kevésbé mesés Koppenhágában is bevált utazópartnernek. Még ősszel megvettük a repülőjegyet, lefoglaltuk a szállást, hogy minden tuti és jutányos legyen.

Igen ám, csakhogy Vé – aki egyébként vérracionális mugli, tehát semmiféle boszorkánysággal nem foglalkozik – két héttel indulás előtt bejelentette: nagyon-nagyon rossz előérzete van az egésszel kapcsolatban, sőt halálfélelme.

Képen nem rossz. | Fotó: imgur.com
Képen nem rossz. | Fotó: imgur.com

Vé nem egy fosos alkat. Ha kizuhan az ötödik emeletről egy zongora húsz centivel az orra elé, akkor csak legyint, hogy jó’van. De most azt mondta, hogy olyan érzése van, mintha meghalni menne oda.

Márpedig amellett nem lehet szó nélkül elmenni, ha egy észérvek mentén élő embernek mindent elsöprő intuíciója támad. Én csak telefonnal a kezemben ültem a fotelban, és az államat vakargatva hallgattam. „Hmm… ez roppant érdekes!” – mondtam szinte derűsen, mert hát tényleg az.

Végiggondoltam a racionális oldalt.

Foci ee-bé, meccs az ottjártunkkor, huligánok… és a vasutassztrájk miatt el sem tudunk szökni a világ zajától.

Előtte persze végigéreztem a nem racionálisat is, mert nekem zsigerből inkább az szokott jönni. Az ilyen többszereplős cuccoknál eleve többször annyi tényezővel lehet számolni, de nekem rögtön bevillant az a három szó, hogy „dolgom van itt”. Mármint itthon. Ami a világmegváltástól kezdve egy mosás berakásáig bármi lehet – nem tudom.

Persze, megmondtam Vének, hogy várjunk egy kicsit, miként rendeződnek bennünk a gondolatok és az érzések, illetve haladéktalanul nézzünk utána a visszatérítési lehetőségeknek. Továbbá elmeséltem neki azt a történetet, amit egy órával korábban(!) hallottam, és szerintem pont illett ide:


A maharadzsa kertésze nagyban dolgozik odakint. Egyszer csak megjelenik a fekete csuklyás Halál, aki felé rázza a kaszáját. A kertész gyorsan berohan a maharadzsához.
– Uram, uram! Kérlek, add ide a leggyorsabb lovadat, azonnal el kell mennem Új-Delhibe, mert itt van a Halál, és megfenyegetett!
A ló előáll, a kertész útnak indul. A maharadzsa pedig a fejét csóválva kimegy a kertbe.
– Ejnye, Halál! Hát miért fenyegetted meg a kertészemet? Most jól elment!
– Én? Dehogy fenyegettem! Csak meg akartam tőle kérdezni, hogy mit keres itt, amikor délután Új-Delhiből kell elvinnem!


„Szóval Pesten döglünk meg?” – vonta le a következtetést Vé, mire azt feleltem, hogy á, nekem az itthon maradás az Budán lesz. Hálistennek, mivel a félelem képes megteremteni a tárgyát, tehát nem árt közénk egy kis fizikai távolság.

Én egyébként nem féltem, most sem félek.

Csak egyszerűen nem akarom úgy tölteni a pihenésemet, hogy egy rettegő emberrel szlalomozom a tömegben, és még egy csomó pénzt is kibaszok érte.

Miután mindkettőnk viselkedése fenemód szokatlan volt saját magunkhoz képest, ránéztem ilyen-olyan kártyával is, hogy mi a helyzet. Kijött, hogy a seggemen maradás igencsak áldásos lesz nekem. Erre úgy rácsodálkoztam, hogy még az élménygyászolásról is megfeledkeztem.

Szóval most így nem megyünk Nizzába. De máskor és máshova majd biztos igen.


Még több cikk:

6 Comments

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s