Sokáig hadban álltam magammal miatta. Sőt, kifejezetten utáltam a képzeletbeli kis manót, aki folyton a seggemet szurkálja. Úgy éreztem, akadályoz a boldogságban – de aztán rájöttem: pont annak a nyitja.

A maximalizmusról rengeteg minden juthat az ember eszébe. Nekem például az, hogy hároméves koromban lavinaként zúdult rám: nem tartom elég jónak, amit mások igen. A többiek vállvonogatva itták a húgyízű teát, orrukat befogva ültek rá a barna foltos vécére, és ha szétesett a dömper, hát megkérték az óvó nénit, hogy celluxozza össze.

A mai napig beleborzongok az akkor érzett kétségbeesett értetlenségbe. Meg a felismerésbe, hogy velem valami végzetesen nem stimmel.

Egy kilométer sohasem elég.

Egy kilométer sohasem elég.

Kívülről valószínűleg fennhéjázó úri passziónak tűnhetett, hogy bizonyos kompromisszumokat nem kötök meg, belül viszont nyomorúságos önbizalomhiányhoz vezetett. Hát miért nem jó nekem az, amit a többiek simán elfogadnak?

Miért akarok mást, többet, jobbat? És miért nem tudok úgy tenni, mintha ugyanott lenne a mércém, ahol nekik?
Nagyon-nagyon szerettem volna úgy tenni. Defektnek gondoltam az egészet, amit egyszer majd remélhetőleg ki fogok nőni.

Az én maximalizmusom sohasem abban nyilvánult meg, hogy kifelé akartam teljesíteni.

Nem voltam kitűnő tanuló gyerekként, igazából nem is érdekeltek a jegyeim. Inkább befelé, saját magamnak igyekeztem megfelelni. Ami érdekelt, abban a lehető legjobban akartam teljesíteni, s a mindennapi helyzetekben is próbáltam magam a saját kis sztenderdemhez tartani. De összességében szenvedtem, mert vagy sikerült, vagy nem, és mérhetetlenül egyedül voltam ezzel. Úgy, hogy sokszor még nekem sem feleltem meg.

A nagykorúság küszöbén változott a helyzet, amikor a maximalizmus elkezdett kézzelfogható eredményeket hozni nekem. Kitűnő érettségit, köztársasági ösztöndíjat – meg olyan munkamorált, ami sokszoros teherbírással vitt előre. A fókusz mindvégig belül maradt: mit érdekelt engem, mások hogyan és mennyit dolgoznak, vagy éppen hányasra vizsgáznak! Én csak saját magamhoz képest akartam a lehető legjobban.

Az akarásnak viszont nyögés lett a vége, mert hiába teljesítettem rendszerint a tervemet, nem tudtam szívből örülni a sikernek. Nem éltem meg. Vagy azért, mert megláttam a javítanivalót utólag, vagy pedig azért, mert a célba éréskor már a következő rajton járt az agyam.

Éreztem, hogy ez valahol nincs rendjén, mert viszályt szít a lelkemben – szinte kettészakít.

Nem véletlen, hogy a maximalizmust és a perfekcionizmust egyenesen a kényszerbetegségekkel emlegeti egy lapon a pszichológia. Tényleg egyfajta kényszer az örökös törekvés a jobbra. A legjobbra. Csak mire úgy istenigazából végiggondoltam, ráébredtem: hé, ez nem valamiféle káros szenvedély, amit jó lenne egyik napról a másikra letenni.

Egy csomó mindent köszönhetek neki a létező összes életterületen. Segít benne, hogy egyre jobb és jobb legyek. Briliáns szűrő bármiféle emberi kapcsolatban, együttműködésben. Akkor mégis miért harcoljak ellene? A lényem egyik legértékesebb darabja ellen?

Úgy egy-két éve már nem dúl bennem küzdelem.

Minden áldott nap megköszönöm annak a kis manónak, hogy szurkálja a seggemet. Igazából nem is fáj a szurkálás, csak érzem. Érzem, hogy nem azért kaptam ezt az örökös lángolást, hogy saját magamat vagy éppen másokat az őrületbe kergessek vele. Hanem azért, hogy úgy cselekedjek, ahogy cselekednem kell – de közben szívből örüljek a legapróbb sikernek is, ami ha nem akar jönni, akkor álljak fel és fussak neki megint.

Az én maximalizmusom tehát egy lámpa – fáradhatatlanul mutatja az utat. Talán nem is vele volt bajom annak idején, hanem azzal, hogy alkalomadtán nem könnyű elfogadni, amire rávilágít. Másokban és rajtuk keresztül saját magamban is.


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk: