„Érzem, hogy van valami akadály az életemben, amit nem ismerek fel. Csak érzem…” – töprengtem séta közben. Aztán észrevettem az esernyőt a bal kezemben. Ragyogó napsütésben.

Megálltam, mint aki falnak ment. Rácsodálkoztam a pillangós ernyőre, mintha nem is az enyém lenne. Pedig bizony az enyém, és én markoltam fel induláskor – noha az égen egyetlen sötét felhő sem volt.

„De hátha lesz!” – jutott eszembe, úgyhogy a kapuból fordultam vissza érte. Akkor magától értetődött a dolog, utólag viszont pont magamat nem értettem. A felismerés súlyától földbe gyökerezett lábbal ráztam meg a fejemet.

Szükséges?

Szükséges?

„Ne már, hogy még mindig…?” – tettem fel némán a költői kérdést. Mert elvileg már szabad vagyok, faszán-lazán állok a dolgokhoz, erre tessék… Előreláthatatlan körülményekre felfegyverkezve indulok el sétálni.

Egy órára sem engedem át magamat az isteni gondviselésnek, mert hiába süt hétágra a nap, nyár elején azért gyakran szokott esni. És mivel bőrig áztam már néhányszor, most is jó ötletnek tűnt alaposan felkészülni.

A pillangós esernyőre pislogva rájöttem: tulajdonképpen mindig fel vagyok készülve arra, hogy rám szakadhat az ég.

Igaz, a rámszakadást elég jól tudom kezelni – például simán kimegyek ítéletidőben futni, mert a víz az csak víz –, de talán nem kellene folyton ezt az alternatívát dédelgetni.

Tény, hogy sokat fejlődtem az elmúlt évek alatt – már nem háromnapi hideg élelemmel indulok el a szomszédba –, viszont akad még a lelkemben némi lenyomata. Nem merem odabízni magamat. Mert akkor bőrig ázhatok. Egyébként semmi bajom a bőrig ázással, ha önként vállalom. De nehogy már csak úgy megtörténjen anélkül, hogy konkrétan arra az élményre fizetek be!

Inkább szorongatom hát az esernyőmet. Lehúzta a fél kezemet. Nincs valami nagy súlya, mégis szörnyen nehéznek kezdtem érezni akkor hirtelen. Belegondoltam, milyen lenne, ha eldobnám a fenébe. Nyilván nem dobtam, mert szép pillangós, de a lelki szemeim előtt végigszállt árkon-bokron, és az bizony jó volt. Szinte magam előtt láttam, ahogy landol valahol, aztán két karomat kitárva hagyom rám sütni a napot.

Ez a jelenet tényleg csak a lelki szemeim előtt játszódott le. Valójában homlokráncolva baktattam tovább az esernyőmmel. Sőt: elméleteket gyártottam, miért kell, hogy velem legyen. Mintha mégis lett volna egy szürke felhő az égen. Mintha az időjárás-előrejelzésben is szerepelt volna néhány cseppecske. Mintha ezen a június eleji napon száz évre visszamenőleg legalább hetvenkilenc százalék lenne a délutáni csapadék valószínűsége.

„Hú, de éget a nap, bassza meg!” – sóhajtottam fel, miközben leginkább saját magam előtt égtem.

Én tudatosan tanultam bízni, felnőtt fejjel. Magamban, másokban, mindenben.

Legalábbis azt hittem, hogy nagyjából már megtanultam… Erre tessék, itt rohadok meg a pillangós esernyőmmel. A napfényt amúgy szeretem. Az esernyőt, a pillangókat, és magát az esőt is szeretem.

Azt nem szeretem, hogy még a messziről jött turisták is kevésbé felfegyverkezve flangálnak erre, mint én, holott az utca végéről vállalkoztam egy kis levegőzésre. Azt sem szeretem, hogy miközben eszem ágában sincs ellenkezni az időjárással – hiszen hadd legyen, amilyennek lennie kell –, tudat alatt valamiért mégis kockázati tényezőt vélek felfedezni benne.

Ráhunyorogtam a pillangós esernyőre. Úgy néztem rá, mintha gaz módon akadályozna valamiben. Mintha tényleg le kéne tennem ahhoz, hogy gyorsabban célba érjek.

A kapun belépve éreztem, hogy a másodpercek alatt előtűnt szürke felhőből rám hullik néhány esőcsepp. Nem húztam fel az ernyőt. Kíváncsi lettem, milyen nélküle…


Még több cikk: