Elolvadtam. Becsicskultam. Csillogó szemekkel nézegetem. Legszívesebben egész álló nap tapiznám ezt a kis gyönyörűséget. Szerintem átcsusszantam az elmekórtani eset kategóriájába, de nem szégyellem.

Mostanában folyton az történik, hogy záros határidőn belül pofán csapnak a saját blogbejegyzéseim. Azok többnyire, amikben az életszemléletemre vonatkozó állítást fogalmazok meg. Nemrég például megírtam, hogy nem bűn szeretni a menő dolgokat, és hogy szerintem lelki-szellemi fejlődést is szolgálhat, ha az ember valamiből megengedi magának a számára legjobbat.

Most pedig egy csúnyán beszart laptoppal a hónom alatt válaszút elé kerültem, hogy akarom és merem-e megengedni magamnak azt, amelyikre a szívem mélyén vágytam.

Édes istenem *.*

Édes istenem *.*

Nem vagyok egy sűrűn cserélgetős fajta. Ballagási ajándékként kaptam kilenc éve az elsőt, és mesterszakos diplomaosztóra négy éve a másodikat. Előbbi tökéletes egészségnek örvendett a szüleimnél nagyjából egy hónappal ezelőttig, amikor is kipurcant a kijelzője, de másik monitorral vígan működik. Utóbbinak pedig mindig is voltak fura dolgai, viszont így is szerettem, mert olyan bivalyerőset sikerült választanom, hogy ma is megállná a helyét – ha szombaton nem vágja be a totál durcit.

Van nálam ez a bizalom dolog. Rajongok a kütyükért, imádok velük élni és dolgozni. De amikor valamelyik „cserben hagy”, tehát az alapvető funkcióját sem óhajtja ellátni, akkor már soha többé nem tudok rá úgy nézni. Egy döglött számítógép társaságában eltölteni egy igen dolgosra tervezett hétvégét pont ilyen élmény. Van egyébként egy pár esztendős asztalim, amin a napi munka nagyját szoktam végezni, ám Murphy törvényeinek megfelelően éppen kétszázvalahány kilométerre sikerült tőle tanyázni.

Azonnal tudtam, hogy új laptopra van szükségem.

Azt pedig már jó ideje tudtam, hogy csakis Macbook lehet, mert beleszerettem a puszta külsejébe. A belsejéről nem sokat tudtam, bár kétszer három perc erejéig találkoztam már szörnyen lassú iMac-kel, ami elől káromkodva álltam fel, hiszen még egy kurva kukacot vagy kontrollcét se tudtam megoldani vele. Olyan benyomásom volt az operációs rendszerről, hogy egy szörnyű katyvasz, amitől mentsen meg az atyaúristen. De a Macbook valamiért vonzott. Cáfolhatatlanul, irracionálisan – nagyon.

Szóval ott ücsörögtem a munkára alkalmatlan laptop mögött, szívemben nagyra törő vággyal, fejemben pedig amúgy is némi pénzügyi aggodalommal. Régi minőségek, gondolati sémák és berögződések elengedése zajlik nálam most ezerrel, ami azzal jár, hogy a munkáim is rendeződnek.

Azt vallom, hogy amit belül helyesnek érzek, hosszú távon úgyis előnyös lesz – ám a folyamat járhat némi átmeneti húbazmeggel. És most átmeneti húbazmeg készülődik éppen. Habár akármikor kinyílhat előttem Dagobert bácsi széfje, s onnantól kezdve kéthavonta karibi parti, szánsájn, hepinesz.

Amíg azonban nem csenget be a szemüveges kacsa a kulccsal, egy ilyen vészhelyzetben előkaphatom a tartalékomat. Remek, hogy van olyanom nekem, csak hát masszívan belém nevelődött, hogy ahhoz nem nyúlunk, gyermekem. De minek van, ha nem nyúlunk hozzá? – kérdem én, mire a kis hang azt feleli, hogy jó-jó, viszont talán nem pont a földkerekség legburzsujabb alternatíváját kéne belőle finanszírozni. Hanem valamiféle szükségmegoldást. Kompromisszumot, ha úgy tetszik.

Nem tetszik.

Nem szoktam kompromisszumot kötni, mert a lemondással meghozott döntés sosem visz előrébb.

Általában a megszokott mintában maradást szolgálja a rövidtávú biztonság illúziójával. Arra pedig miért költenék egy fillért is? Ha már pénzt adok ki valamire, annak tiszta szívből örüljek! És ha nem nyúlfarknyi ideig szeretnék boldogulni az új laptoppal, miért ítélném magam további hosszas vágyakozásra?

Meg úgy egyáltalán, miért érném be a második vagy akárhányadik legjobbal? Ráadásul pont egy olyan dolognál, ami munkaeszköz is egyben, tehát a hozzá való viszonyom éppúgy lehet az önkorlátozás anyagi szimbóluma, mint a legnagyobb bőségvarázslat manifesztációja? (Minden idők egyik legbeszédesebb emblémájával…)

„Aranyszínűt kérek szépen, ötszáztizenkét gigásat!” – nyújtottam oda nemsokára a bankkártyámat, aztán szökdécselve jöttem haza.

Pedig én laptoppal még nem szökdécseltem, mert eleve két és fél kilóhoz vagyok szokva. Ez kilencven deka. Retina kijelző, minden életre kel rajta. Teljes méretű billentyűzet háttérvilágítással. És teljesen némán dolgozik – ilyet még nem láttam. A táccspedet világéletemben rühelltem, de neki olyanja van, ami az első pillanattól kezdve belesimul az észjárásomba. Az OS X-ben pedig bruttó másfél perc alatt úgy megleltem mindent, hogy a jó öreg Vindózhoz visszahuppanva a felső menüsor rögtön hiányozni kezdett.

Szerintem szerelmes lettem.

Mondom, hogy elolvadtam és becsicskultam – ezzel kezdtem…


Kapcsolódó posztok:


Még több cikk: